Köznevelés, 1976 (32. évfolyam, 1-45. szám)
1976-01-02 / 1. szám
gyolcsba! Ha nincs kéznél gyolcs, kössétek a zászlómba! Holnaptól minden rajtatok múlik. Csorba Győző Tízparancsolat Azzal szeretném kezdeni, hogy ne csupán várják és kérjék az útravalót, hanem egyszerűen vegyék el. S persze nemcsak a közvetlen előző nemzedéktől, hanem valamennyi eddigitől. Módjuk van rá: dokumentumok tömege áll rendelkezésükre. Csak változatlan alapigazságokról lehet ugyanis szó. Minden nemzedék ezeken belül saját erkölcsi normarendszert alkot. Másképp nem tud élni. Ha én most leírok néhány gondolatot vagy tanácsot, ezek nem az én különleges felismeréseim. Régtől fogva igazolt tapasztalatok nyilatkoznak meg bennük, s hogy én éppen ezeket szedem elő, talán csak azért történik, mert a magam életében és gondolkodásában a legfontosabbnak, a leginkább alapvetőnek körülbelül ezeket éreztem. Nos tehát az én rögtönzött „tízparancsolatom”: 1. „Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.” (József Attila) 2. Bármit csinálnak, gondolják meg a következményeit: kinek használnak, kinek ártanak vele. Általában egyetlen pillanatra se felejtsék el, hogy közösségben élnek. 3. Ne csak nézzenek, hanem igyekezzenek látni is. 4. Legyen véleményük, s ehhez mindaddig ragaszkodjanak, amíg az ellenkezőjéről meg nem győződtek. 5. Örüljenek a fiatalságnak, de ne tekintsék privilégiumnak. Jusson eszükbe, hogy egyszer majd le kell mondaniok róla. 6. Tanuljanak minél többet: a tudás az egyetlen érték, ami el nem vehető az embertől. 7. Építsék ki értékrendjüket, s abban semmiképpen sem a karrier, a pénz s a hatalom foglalja el a legmagasabb helyeket. 8. Tiszteljék a csöndet kifelé és befelé egyaránt. 9. Szeressék a költészetet (elsőnek mondom személyes érdekeltségből) s a művészet valamennyi ágát. Ne ezek kedvéért, hanem a maguk érdekében. 10. Lehetőleg minél kevesebbet siránkozzanak. Ne féljenek a nehézségektől, s ne várják, hogy mindenki a támogatásukra sorakozzék fel. Fodor András Üdvtan helyett Ahhoz, hogy különbek legyünk, hogy bármiféle eszményt megvalósíthassunk, mindenekelőtt a különbségre, a minőségre való érzéket kell magunkban megtalálni, fejleszteni. E tekintetben a mai húszévesek kedvezőtlenebb helyzetben vannak, mint az én háborúban és a következő évek vészes hőingadozásaiban nőtt generációm. Sokat beszélünk az akkori idők nélkülözéseiről, kényszerű tilalmairól, gyötrelmesen szűk horizontjáról, de kétségtelen, hogy a nagy nyomás sokkal inkább ösztönzött a védekezésre, a sorompókkal zárt utak csakazértis kinyitására, az önálló tájékozódásra. Abban a ma már szürkének látszó korszakban nem voltak határokon átszáguldó, uniformizáló magatartásformák, szinte a séma terrorjával érvényesülő divatok — így természetszerűen megnőtt az egyén felelőssége, morális leleménye, hogy tervezze, formálja, kiteljesítse magát. Tehát éppen, mert kevesebb volt a külső szabvány, több volt az eredetiség, több az ígéretes, eltéveszthetetlen szín, mint a mostani kavargó tarkaság látszatgazdagságában. Tudom, ostobaság volna azért kívánni rosszabb körülményeket, hogy a lélek nagyobb erőfeszítésre kényszerüljön. De a különbözés, az értékkeresés, a karakterré válás egyéni igényét minden úton-módon őrizni kell. Igazi barátságot, szerelmet, semmiféle termékeny közösséget sem tudok elképzelni egyformára nyírt érzelmű, önállótlan ízlésű, fűszertelen gondolkodású emberek közt. Amikor író—olvasó találkozókon szinte minden iskolában megkérdezik: „És mi a véleménye a mai fiatalokról?” — a baljós szimptóma mindig a saját erejű öntudat hiányát jelzi, a másoktól függés adottságába való tehetetlen beletörődést árulja el. A fiatalság izgatott magakeresése, eszmélő kíváncsisága helyett így valójában a megtestesült szokással, a manipulált sémával találkozunk. Nem hiszem, hogy író, alkotó, művével egylényegű magatartásán túl, más, ennél hatékonyabb módon is szolgáltathatna eszméket az utána jövőknek. Általános üdvtan helyett ezért inkább csak saját tanulságaimról, a módszerről szólhatok még. Ha utóbbi években írt verseimet nézem, szembetűnő jellemzőjük az idővel való viaskodás. Tény, hogy rég benne vagyok már „az ifjúkor nyarában”, s hogy mind több veszteséget, fizikai és lelki halált kell leltároznom. Az elmúlással való közvetlenebb szembesülésre mégse ez késztet csupán. Sokkal inkább annak belátása, hogy ha vállalt eszményeim szerint értelmesen és érdemesen akarok élni, állandóan evidenciában kell tartanom emlékezetem egész állományát, élményeim valamennyi jó és rossz rétegét, választásaim, ütközéseim minden drámáját Morálisan csak így rendelkezhetem magammal, sőt, különös módon csak a megélt idő aktivizálása biztosíthatja nem csupán a visszafelé való következetességet, de jövőbe ható tájékozódásom, térbeli szabadságom belső lehetőségét is. Igaz, hogy aki e sorokat írja kétszer annyi évet élt, mint a mai főiskolások, de az ilyen útravalóhoz, úgy hiszem, érvényes a használati utasítás : minél korábban élünk vele, annál tovább tart, annál többet érzösségi koreszme gyakran hagyja árnyékban, ami csak hagyomány, össze kell békíteni a nemzetit a nemzetközivel, s abban akkor benne lesz a tisztességes múlt megbecsülése és annak az eszmének az igazsága, amely jobb és boldogabb jövőt ígér. Századunk is az ellentmondások kora. Láttunk nemzeti jelszavakkal háborúba sodort országokat összeomlani, s láttunk népeket, amelyek nemzetközi indítással vívták meg a maguk győzelmes nemzeti háborúit. Pár évtizeddel ezelőtt divatos szólam volt, hogy a magyar nép kis nép, de nagy nemzet. Ideje, hogy leszokjunk arányokban gondolkozni. Ugyanakkor küzdenünk kell képességeink teljes kiélési lehetőségeiért. És minden erőnkkel közelebb hozni, amit a szocializmus ígér. Ki-ki a maga tevékenységi körén belül. Az önpusztító reménytelenség ragálya helyett folytonosan ébren kell tartani magunkban és másokban a reményt, amelyre minden jogunk megvan, történelmi múltunk nem egy fényes epizódja folytán is. A magyarokat friss, erőteljes, fiatal népek veszik körül. Tartsunk velük lépést mindenben, nemcsak a béke és jószomszédság kedvéért, a belőlük áradó életkedv hatásáért is. Ha van program, amit egyén és közösség egyformán magáévá tehet, hát ez az. Az élet teljessége csak az életöröm alapjain épülhet fel. Ezt kell iskolában és iskolán túl minden magyarban felfokozni. Tanítói pályán ennél szebb feladatot elképzelni se tudok. 4 Herceg János Az élet teljességéért Ha itt, Jugoszláviában kérdezik tőlem a fiatalok, mit ajánlok útravalónak az előttük álló élet remélhetőleg hosszú idejére, hát azt mondom: barátkozzanak meg a haladás és maradás ellentmondásával. Nemzeti és nemzetközi együtthatónak ez az állandó tanulsága éppen a mi korunkban követel fokozott figyelmet, mivel a haza és nagyvilág viszonyában — legalább kis népeknél — mind a kettő rendkívül fontos. De talán nemcsak kisebbségi használatra való ez a paradoxon, ahol a fennmaradás küzdelméhez tartozik. Hazájuk határai között élő népek is szüntelenül érzik a nagyvilági vonzást, s a Ke Illés Endre Kulcskérdések Ki vette észre? Megszaporodtak a kulcsaink. A kulcs ma láz és divat. Az emberek ma nemcsak elzárnak mindent, még idegesebben nyitogatni is akarnak. Nyitogatni mások fiókjait, megnyitni egymást. Idegesen, megrezzenve nézünk bele minden új arcba — ki vagy? Mindent tudni akarunk egymásról, minél gyorsabban, minél egyszerűbben és brutálisabban. Nem bízunk többé a szemünkben, az ízlésünkben, a mértékeinkben, az időben — nem mozdulatokból, szavakból, tettekből, megfigyelésekből és adatok