Köznevelés, 1978 (34. évfolyam, 1-44. szám)

1978-01-06 / 1. szám

Erőszak, verés, megalázás Verni nem szabad. Az a ne­velő, aki testi fenyítést alkal­maz, fegyelmi vétséget követ el, mivel a verés nem egyez­tethető össze a szocialista pedagógia elveivel. Olyan nyilvános pedagógiai fórum pedig, amelyen valaki védel­mébe venné a verést, egy­szerűen elképzelhetetlen. Még a verés szót sem szeretjük. Ha már beszélni kell róla, in­kább testi fenyítést mondunk. A verés tehát elintézett ügy­nek látszik. Valójában mégsincs így. Igaz ugyan, hogy az iskolá­ban tiltott a verés, a köz­­gondolkodásban is mind álta­lánosabb a tőle való idegen­kedés. Abban viszont aligha lehetünk biztosak, hogy akik ezt tudják, azzal is tisztában vannak, hogy miért. Abban sem lehetünk biztosak, hogy ha ezt a kérdést pedagógusnak tesszük fel, minden esetben megfelelő választ, meggyőző indokolást kapunk. S ezen nem csodálkozhatunk. A veréssel kapcsolatos tudományos állás­­foglalások többnyire előítéle­teken alapulnak. A tények gondos mérlegelé­se és vizsgálata azonban a ve­rés esetében rendkívül nehéz, szinte lehetetlen. Kísérleti cél­ból soha senki nem vert gye­rekeket, és reméljük, nem is fog, így laboratóriumi kísérle­tek eredményei nem állnak rendelkezésünkre. Ha pedig megfigyeléses adatokra tá­maszkodunk (összehasonlítjuk a veréssel, illetve mással bün­tetett gyerekek személyiségvo­násait), soha nem tudhatjuk, hogy a veréssel büntetett gye­rek esetleges személyiségtor­zulásai magának a verésnek vagy a felnőtt—gyerek kapcso­latnak következményei. Nem is szükséges kísérleti eredményekre hivatkoznunk ahhoz, hogy a verést határo­zott meggyőződéssel iktassuk ki nevelési eszköztárunkból. Neveléselméletünk visszauta­sítja az erőszakot, elítéli a fi­zikai kényszert, mivel a sze­mélyiség tiszteletét, az erköl­csi magatartás belső vezérelt­­ségét tartja fontosnak, s ezt nem kívánja külső kényszer­rel kierőszakolni. Ennek isme­retében akkor is vissza kelle­ne utasítanunk a fizikai erő­szakot, ha kétségbevonhatat­lan bizonyítékok állnának ren­delkezésünkre, hogy valami­lyen nevelési cél elérése érde­kében a verés sikeresen alkal­mazható. Ilyen módon ellent­mondásmentesen ötvözhető a tudományosan bizonyított igaz­ság és a pedagógiai munka morális alapkövetelménye. A fejlődéslélektani kutatások ugyanis világosan dokumen­tálják, hogy a gyerekekben a morális magatartás belső ve­zérlését kizárólag büntetéssel nem tudjuk kialakítani. Ami­kor tehát az erőszakot morá­lis meggyőződésből utasítjuk vissza, egyúttal azt az eszközt vetjük el, amely nevelési szempontból hatástalan. Az erőszak és nem csupán a verés elutasításáról beszélek, és ennek igen fontos oka van. Vé­leményem szerint ugyanis a verés megítélésében helytelen meggondolások érvényesülnek a hazai nevelési felfogásban. Annak a rendkívül fontos vál­tozásnak, amelynek következ­tében a felszabadulás után a pedagógiai gyakorlatban a ve­rés mint nevelési eszköz foko­zatosan elmarasztaló értéke­lést kapott, paradox módon kialakult egy hátrányos követ­kezménye is. Az a veszedel­mes tévedés, amely csak a ve­rést érti az erőszakos nevelé­sen. Pedig az erőszakos neve­lési eljárások sorában koránt­sem a verés az egyetlen, és jobbára nem is a legsúlyosabb forma. Mégis a nevelésben sze­rephez jutó erőszak általában egyet jelent a pofonnal. E té­vedés következménye, hogy gyakran rendkívül erőszakos és agresszív jellegű büntetés­módokat alkalmazó nevelők pusztán azért, mert „soha egy ujjal sem nyúltak gyerekhez”, humánus, jó emberként, neve­lőként lehetnek közismertek. A gyerekpárti nevelő pedig fe­gyelmit kap, mert egyszer el­jár a keze. Formailag jogos a felelősségre vonás, ám az oko­kat megvizsgálva, rendszerint mélységesen igazságtalan. Szemléltetésül hadd említ­sek két esetet. Az elsőt a kli­nikai gyakorlatból vettem, a másodiknak szemtanúja vol­tam. Az első osztályos fiú beteg­sége miatt nehezen tartja visz­­sza a székletét. Édesanyja a tanév kezdetén arra kérte a tanítót, engedje ki fiát a W. C.­re, ha az kéredzkedik. „Az órát nem zavarhatja állan­dóan” — makacskodott a ne­velő, s nem engedte ki a gye­reket, aki az első napok egyi­kén megszégyenült. Ezt köve­tően orvosi javaslatot küld­tünk az iskolába — a nagyobb nyomaték kedvéért a profesz­­szor és a docens is aláírta — de hiába. A nevelő azt mond­ta az első osztályos kisgyerek­nek: „Majd nálam rendet fogsz tanulni.” Persze a gye­rek hiába igyekezett, hama­rosan megalázó csúfnevet ka­pott társaitól, s rövidesen el kellett hoznunk az iskolából. A negyedikesek tanulmányi kirándulásra készültek. Az is­kola előtt, a nevelő körül gyü­lekeztek. A nagy forgalmú út­test másik oldalán feltűnt a tanárnő egyik tanítványa, aki meglátva összegyűlt társait, anélkül, hogy körülnézett vol­na, rohant hozzájuk. Egy sze­mélygépkocsi épp hogy meg­állt a gyerek előtt. A megré­mült gyerek elesett, majd a kipattanó vezetőtől megijedve felugrott, a nevelőhöz szaladt, és belekapaszkodva azt mond­ta: „Tanár néni, semmi ba­jom!” Az eddig kővé dermedt tanárnő most az izgalom és a rémület hevében pofon vágta a gyereket. Mindkét eset szélsőséges. Mégis a tanítványához egy uj­jal sem nyúlt nevelő a gye­rek tűrőképességét minden te­kintetben meghaladó, erősza­kos, pedagógiai szempontból kártékony eljárást alkalmazott. Meggyőződésem viszont, hogy a kollégája pofonjában nyoma sincs az erőszaknak, az agresz­­sziónak. Túl azon a súlyos következ­ményű tévedésen, amely az erőszakos nevelést a veréssel azonosítja, megfigyelhetjük, hogy az iskoláinkban el-elcsat­­tanó pofonok kérdését hipokrí­­zis, feszélyezettség­ lengi körül. Véleményem szerint emiatt nehéz a problémával foglal­kozni. Még beszélgetni sem szeretünk róla. Mi, akik pe­dagógiai vagy azzal határos szakterületen dolgozunk, tud­juk, hogy bár a nevelési esz­köztárból hivatalosan kivettük a verést, és meggyőződéssel senki sem kel a verés védel­mére, ez nem jelentheti azt, hogy országos szenzációt kelt, ha hazánkban valahol elcsat­tan egy pofon. Persze azt sem, hogy a pofozni kívánó fiatal nevelőnek előtanulmányokat kellene végeznie, miképpen is kell arcul ütni egy gyereket. Sokak szerint, ha verésről esik szó, nincs más dolgunk, mint elmarasztaló ítéletet hoz­ni. Minél előbb. E felfogás mö­gött feltehetőleg rémület hú­zódik meg. Hangoztatói attól félnek, hogy a veréssel írás­­ban-szóban sokat foglalkozva valahol, félremagyarázható jogalapot teremtenek a lap­pangó, de mégis létező ferde nézetnek. S­­talán nem is alap­talanul, hiszen hányan mond­ják: „Azért néha egy-egy jól irányzott pofon mindennél többet ér!” Kevés olyan ko­mikus fintora van a pedagó­gia-történetnek, mint ami Ma­­karenkóval történt Magyaror­szágon. A Zadorovnak adott három nyakleves „ideológiai alap” lett azok számára, akik e végső és hamis menedék nélkül is a pofonok hívei vol­tak. (Csak zárójelben: Zadorov jóval erősebb volt, mint Ma­karenko.) Nevelői gárdánk pedagógiai és emberi érettségének lebe­csülése, hogy szinte babonásan idegenkedünk nyíltan beszélni a verésről. Pedig elképzelhe­tetlennek tartom, hogy a ve­réstől undorodó nevelőt bár­milyen módon rá lehessen venni az ütésre. Sokan úgy gondolják, leg­jobb behunyni a szemünket. Ám ezzel mindenekelőtt lehe­tetlenné válik a probléma nagyságának és jellegének reá­lis felmérése. Ki tudna például felelni arra a kérdésre, hogy az általános iskolákban a ne­velők hány százaléka ver? Vi­déken vagy városban gyako­­ribb-e a verés? A fiatalok vagy az idősebbek élnek vele? Az egyedülállók vagy az elvál­tak? Van-e összefüggés a peda­gógus lakásának alapterülete és a verés gyakorisága között? A szülők hány százaléka kéri meg a pedagógust, hogy „ne sajnálja” gyermekét? Csak né­hány kérdés, amire ismernünk kellene a választ a megoldás módjának kidolgozásához. Nem tartom elképzelhetetlen­nek, hogy egy ilyen jellegű tá- 3

Next