Köznevelés, 1978 (34. évfolyam, 1-44. szám)
1978-01-06 / 1. szám
Erőszak, verés, megalázás Verni nem szabad. Az a nevelő, aki testi fenyítést alkalmaz, fegyelmi vétséget követ el, mivel a verés nem egyeztethető össze a szocialista pedagógia elveivel. Olyan nyilvános pedagógiai fórum pedig, amelyen valaki védelmébe venné a verést, egyszerűen elképzelhetetlen. Még a verés szót sem szeretjük. Ha már beszélni kell róla, inkább testi fenyítést mondunk. A verés tehát elintézett ügynek látszik. Valójában mégsincs így. Igaz ugyan, hogy az iskolában tiltott a verés, a közgondolkodásban is mind általánosabb a tőle való idegenkedés. Abban viszont aligha lehetünk biztosak, hogy akik ezt tudják, azzal is tisztában vannak, hogy miért. Abban sem lehetünk biztosak, hogy ha ezt a kérdést pedagógusnak tesszük fel, minden esetben megfelelő választ, meggyőző indokolást kapunk. S ezen nem csodálkozhatunk. A veréssel kapcsolatos tudományos állásfoglalások többnyire előítéleteken alapulnak. A tények gondos mérlegelése és vizsgálata azonban a verés esetében rendkívül nehéz, szinte lehetetlen. Kísérleti célból soha senki nem vert gyerekeket, és reméljük, nem is fog, így laboratóriumi kísérletek eredményei nem állnak rendelkezésünkre. Ha pedig megfigyeléses adatokra támaszkodunk (összehasonlítjuk a veréssel, illetve mással büntetett gyerekek személyiségvonásait), soha nem tudhatjuk, hogy a veréssel büntetett gyerek esetleges személyiségtorzulásai magának a verésnek vagy a felnőtt—gyerek kapcsolatnak következményei. Nem is szükséges kísérleti eredményekre hivatkoznunk ahhoz, hogy a verést határozott meggyőződéssel iktassuk ki nevelési eszköztárunkból. Neveléselméletünk visszautasítja az erőszakot, elítéli a fizikai kényszert, mivel a személyiség tiszteletét, az erkölcsi magatartás belső vezéreltségét tartja fontosnak, s ezt nem kívánja külső kényszerrel kierőszakolni. Ennek ismeretében akkor is vissza kellene utasítanunk a fizikai erőszakot, ha kétségbevonhatatlan bizonyítékok állnának rendelkezésünkre, hogy valamilyen nevelési cél elérése érdekében a verés sikeresen alkalmazható. Ilyen módon ellentmondásmentesen ötvözhető a tudományosan bizonyított igazság és a pedagógiai munka morális alapkövetelménye. A fejlődéslélektani kutatások ugyanis világosan dokumentálják, hogy a gyerekekben a morális magatartás belső vezérlését kizárólag büntetéssel nem tudjuk kialakítani. Amikor tehát az erőszakot morális meggyőződésből utasítjuk vissza, egyúttal azt az eszközt vetjük el, amely nevelési szempontból hatástalan. Az erőszak és nem csupán a verés elutasításáról beszélek, és ennek igen fontos oka van. Véleményem szerint ugyanis a verés megítélésében helytelen meggondolások érvényesülnek a hazai nevelési felfogásban. Annak a rendkívül fontos változásnak, amelynek következtében a felszabadulás után a pedagógiai gyakorlatban a verés mint nevelési eszköz fokozatosan elmarasztaló értékelést kapott, paradox módon kialakult egy hátrányos következménye is. Az a veszedelmes tévedés, amely csak a verést érti az erőszakos nevelésen. Pedig az erőszakos nevelési eljárások sorában korántsem a verés az egyetlen, és jobbára nem is a legsúlyosabb forma. Mégis a nevelésben szerephez jutó erőszak általában egyet jelent a pofonnal. E tévedés következménye, hogy gyakran rendkívül erőszakos és agresszív jellegű büntetésmódokat alkalmazó nevelők pusztán azért, mert „soha egy ujjal sem nyúltak gyerekhez”, humánus, jó emberként, nevelőként lehetnek közismertek. A gyerekpárti nevelő pedig fegyelmit kap, mert egyszer eljár a keze. Formailag jogos a felelősségre vonás, ám az okokat megvizsgálva, rendszerint mélységesen igazságtalan. Szemléltetésül hadd említsek két esetet. Az elsőt a klinikai gyakorlatból vettem, a másodiknak szemtanúja voltam. Az első osztályos fiú betegsége miatt nehezen tartja viszsza a székletét. Édesanyja a tanév kezdetén arra kérte a tanítót, engedje ki fiát a W. C.re, ha az kéredzkedik. „Az órát nem zavarhatja állandóan” — makacskodott a nevelő, s nem engedte ki a gyereket, aki az első napok egyikén megszégyenült. Ezt követően orvosi javaslatot küldtünk az iskolába — a nagyobb nyomaték kedvéért a profeszszor és a docens is aláírta — de hiába. A nevelő azt mondta az első osztályos kisgyereknek: „Majd nálam rendet fogsz tanulni.” Persze a gyerek hiába igyekezett, hamarosan megalázó csúfnevet kapott társaitól, s rövidesen el kellett hoznunk az iskolából. A negyedikesek tanulmányi kirándulásra készültek. Az iskola előtt, a nevelő körül gyülekeztek. A nagy forgalmú úttest másik oldalán feltűnt a tanárnő egyik tanítványa, aki meglátva összegyűlt társait, anélkül, hogy körülnézett volna, rohant hozzájuk. Egy személygépkocsi épp hogy megállt a gyerek előtt. A megrémült gyerek elesett, majd a kipattanó vezetőtől megijedve felugrott, a nevelőhöz szaladt, és belekapaszkodva azt mondta: „Tanár néni, semmi bajom!” Az eddig kővé dermedt tanárnő most az izgalom és a rémület hevében pofon vágta a gyereket. Mindkét eset szélsőséges. Mégis a tanítványához egy ujjal sem nyúlt nevelő a gyerek tűrőképességét minden tekintetben meghaladó, erőszakos, pedagógiai szempontból kártékony eljárást alkalmazott. Meggyőződésem viszont, hogy a kollégája pofonjában nyoma sincs az erőszaknak, az agreszsziónak. Túl azon a súlyos következményű tévedésen, amely az erőszakos nevelést a veréssel azonosítja, megfigyelhetjük, hogy az iskoláinkban el-elcsattanó pofonok kérdését hipokrízis, feszélyezettség lengi körül. Véleményem szerint emiatt nehéz a problémával foglalkozni. Még beszélgetni sem szeretünk róla. Mi, akik pedagógiai vagy azzal határos szakterületen dolgozunk, tudjuk, hogy bár a nevelési eszköztárból hivatalosan kivettük a verést, és meggyőződéssel senki sem kel a verés védelmére, ez nem jelentheti azt, hogy országos szenzációt kelt, ha hazánkban valahol elcsattan egy pofon. Persze azt sem, hogy a pofozni kívánó fiatal nevelőnek előtanulmányokat kellene végeznie, miképpen is kell arcul ütni egy gyereket. Sokak szerint, ha verésről esik szó, nincs más dolgunk, mint elmarasztaló ítéletet hozni. Minél előbb. E felfogás mögött feltehetőleg rémület húzódik meg. Hangoztatói attól félnek, hogy a veréssel írásban-szóban sokat foglalkozva valahol, félremagyarázható jogalapot teremtenek a lappangó, de mégis létező ferde nézetnek. Stalán nem is alaptalanul, hiszen hányan mondják: „Azért néha egy-egy jól irányzott pofon mindennél többet ér!” Kevés olyan komikus fintora van a pedagógia-történetnek, mint ami Makarenkóval történt Magyarországon. A Zadorovnak adott három nyakleves „ideológiai alap” lett azok számára, akik e végső és hamis menedék nélkül is a pofonok hívei voltak. (Csak zárójelben: Zadorov jóval erősebb volt, mint Makarenko.) Nevelői gárdánk pedagógiai és emberi érettségének lebecsülése, hogy szinte babonásan idegenkedünk nyíltan beszélni a verésről. Pedig elképzelhetetlennek tartom, hogy a veréstől undorodó nevelőt bármilyen módon rá lehessen venni az ütésre. Sokan úgy gondolják, legjobb behunyni a szemünket. Ám ezzel mindenekelőtt lehetetlenné válik a probléma nagyságának és jellegének reális felmérése. Ki tudna például felelni arra a kérdésre, hogy az általános iskolákban a nevelők hány százaléka ver? Vidéken vagy városban gyakoribb-e a verés? A fiatalok vagy az idősebbek élnek vele? Az egyedülállók vagy az elváltak? Van-e összefüggés a pedagógus lakásának alapterülete és a verés gyakorisága között? A szülők hány százaléka kéri meg a pedagógust, hogy „ne sajnálja” gyermekét? Csak néhány kérdés, amire ismernünk kellene a választ a megoldás módjának kidolgozásához. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy egy ilyen jellegű tá- 3