Köznevelés, 1980 (36. évfolyam, 1-43. szám)
1980-01-04 / 1. szám
A néprajz ma és holnap Beszélgetés dr. Bodrogi Tiborral, az MTA Néprajzi Kutató Csoport igazgatójával a néprajztudomány időszerű kérdéseiről * a magyarországi kutatásokról * az összehasonlító néprajz hazai műveléséről a népi műveltség „felszívódásáról” * a néprajz és az iskola kapcsolatáról Bodrogi Tibor neve után ez áll a szaklexikonban: etnográfus, azaz néprajztudós. Az egyetemen 1950-ben szerzett néprajzi-ősrégészeti diplomát, utána a budapesti Néprajzi Múzeumban helyezkedett el. 1968-ig dolgozott itt különböző beosztásokban. Az akadémiai kutatócsoport második munkahelye, 1978 — Ortutay Gyula halála — óta az intézet igazgatója. Tudományos érdeklődését kezdettől fogva az etnológia, az összehasonlító, egyetemes néprajz tölti ki. Főbb művei közül — Óceánia művészete; Mesterségek születése; Társadalmak születése; Afrika művészete; Indonézia művészete — többet európai országokban és Amerikában is kiadtak. Napjainkban a néprajz átalakulóban van: a társadalomban bekövetkezett nagy horderejű változások hatására szinte szemünk előtt válik leíró tudományból történettudománnyá. Ebben a helyzetben mi a néprajztudomány feladata? — Sokat foglalkoztatja mostanában ez a kérdés a szakembereket és a népi kultúra, népi életmód iránt érdeklődő „nagyközönséget” egyaránt itthon is, más országokban is. Több külföldi tanulmányban éppenséggel már a néprajz válságról olvashatunk a tudományág átalakulása kapcsán. Úgy vélem, elhamarkodott dolog válságról beszélni, bár az kétségtelen, hogy azok a társadalmak és társadalmi osztályok, rétegek, amelyek hagyományos kultúrájának vizsgálatára a néprajz szakosodott, századunkban területenként változó, de szinte mindenütt érzékelhető módon — nemcsak Magyarországon — átalkulóban vannak. Régi jellegzetességeiket egyre inkább elveszítik, és hasonulnak a „magasabb” európai, amerikai vagy ázsiai típusú civilizációkhoz, illetőleg a városi életformához. A néprajzosok mégsem, maradnak kenyér nélkül, mert a világon számos olyan társadalom létezik, amely még viszonylagos elszigeteltségben él, és így hagyományos kultúrája ma is jól tanulmányozható, illetve tudjuk azt is, hogy az anyagi kultúra rohamos átalakulását csak lassan követi nyomon a szellemi élet átformálódása. Így, különösen a folklór területén a szaktudomány hagyományos szempontjai szerint dolgozó kutatóknak még hosszú ideig lesz tennivalójuk. (Egyetemes néprajzban pedig éppenséggel fellendüléssel is számolhatunk: az utóbbi két évtizedben mind több „bennszülött” et- 'nográfus-folklorista kezd foglalkozni saját népének kultúrájával, ami a pontosabb ismeretek mellett lokális, nemzeti etnográfiák kialakulását hozza magával.) Érvényes mindez a magyar etnikum tanulmányozásra is? — Természetesen. Bármennyire előrehaladt ugyanis falvaink urbanizálódása, az utóbbi évek kutatásai, gyűjtései azt mutatják, hogy az idősebb generáció sokfelé még erőteljesen őrzi a hagyományokat — elegendő itt Erdélyi Zsuzsa folklórkutató munkásságára vagy az itthoninál archaikusabb állapotokat feltáró erdélyi néprajzos kollégák írásaira utalnunk —, így hát ezek megismerésében, megőrzésében is bőven van tennivalónk. A néprajz feladata azonban nem csupán az iparosodástól érintetlen társadalmak hagyományos életének vizsgálata. Hasonlóan fontosnak tartom az átalakulási folyamatnak a megismerését is, amelynek során Európában és Magyarországon a paraszti, Európán kívül pedig a törzsi társadalmak betagolódnak korunk modern társadalmába, és kultúrájuk fokozatosan egységesülő vonásokat mutat. E vizsgálatok fontos eredményekkel járhatnak a történeti fejlődés azonos eltérő szabályszerűségeinek a feltárásában, különösen akkor, ha mindezt például a szocialista és a kapitalista fejlődés egybevetésével végezzük el. Változatlanul érvényes feladatnak tartjuk az etnicitás vizsgálatát. Tapasztalataink azt mutatják, hogy az anyagi kultúra egységesülésének ellenére az etnikai tudatnak, az etnikumnak mindenekelőtt a szellemi kultúrában megmutatkozó jellemző jegyei változatlanul megvannak, és kifejezésre jutnak a köznapi kultúrában is. Ameddig önálló kultúrával rendelkező népek, etnikumok lesznek a világban, a megkülönböztető (tegyük hozzá ugyanakkor: összekötő) jegyek megállapítása a néprajztudomány permanens feladatának számít. Mindezek az aktuális s minden bizonnyal még sokáig megmaradó tennivalók nem zárják ki, hogy a néprajz ne forduljon az eddiginél erőteljesebb mértékben a népi kultúra történetének feltárása felé. Ne feledjük, hogy eddig is olyan társadalomtudomány volt, amely tárgyával leginkább csak történeti módon foglalkozhatott, hiszen azt csak változásában szemlélhette. A jövőben a szakterület már említett csökkenése miatt ez a tendencia kétségtelenül erősödik, és — egyelőre még meg nem állapítható időben — a néprajz lényegében a történettudomány részévé fog válni. • Hogyan járul hozzá a néprajz a társadalom tudatának formálásához? — Ugyanúgy, mint a többi társadalomtudomány — a valóság pontos feltárásával és megismertetésével. Bár ez maga sem könnyű munka, mert a részletkutatások gondos egyeztetését, megfelelő kiértékelését igényli, mégis sokkal nehezebb a közgondolkodás megrögzött sablonjainak, előítéleteinek a megváltoztatása. A feladat fontosságára bőven idézhetnénk egyetemes, európai vagy magyar példákat. Az utóbbi negyedszázadban egyetemes néprajzi kutatóinknak — remélem, nem tévedek — sikerült a fejlődő országok korábban alacsonyabb rendűnek tartott kultúráiról valósághű képet nyújtaniuk a közvélemény számára. Most meg legfeljebb amiatt lehetünk elégedetlenek, hogy a korábbi elmarasztaló vélemények olykor az ellenkezőjükre fordulnak, s a kulturális relativizmus — egyébként sokban helytálló — ideológiája jegyében e kultúrákat a valóságosnál magasabb szintűnek tartják, vagyis romantikus túlzásokba csapnak át. Ami hazánkat illeti, tudományunk a magyar kultúra eurázsiai szomszéd népi erőinek, a kölcsönös hatásoknak, összefüggéseknek a felmérésével, teljesítményeink és más népek teljesítményeinek a megismertetésével hozzájárul a nacionalista túlzások leküzdéséhez, megmutatva, menynnyire komplex folyamatok eredményeként alakult ki az, amit adott időszakokban — a hatások, különféle eredetek egybeolvadásaként — valóban „magyarnak” nevezhetünk. (Csak mellékesen: nem új feladata ez a magyar néprajztudománynak : a szakemberek az ilyenfajta vitákban évtizedekkel ezelőtt is józan, tárgyilagos álláspont kialakítására törekedtek.) 3