Köznevelés, 1985 (41. évfolyam, 1-43. szám)

1985-01-04 / 1. szám

A magyar nevelés múltja igazi művelődési értékek története Beszélgetés Mészáros István ne­veléstörténésszel Amikor három évvel ezelőtt megjelent Mészáros István im­pozáns monográfiája a magyar iskolaügy ezeréves történetéről, egyik rangos kritikusa a következőképpen kezdte a könyv mél­tatását: „Mészáros Istvánt nem halljuk a rádióban, nem látjuk a televízió tudósklubjában, ő nem nyilatkozik, nem vitázik a magyar iskolaügy dolgairól, hanem csöndesen és szerényen dol­gozik évek, évtizedek óta .. Találó sorok. Mészáros István habitusa azóta sem változott meg: tanít a budapesti bölcsészkaron, és csendesen, de sikere­sen búvárkodik a magyar művelődéstörténetben, évenként je­lenik meg egy-egy új könyve­lkutatási eredményeiről, a szak­cikkek tucatjairól nem is szólva. Épp a minap látott napvilágot a Humanizmus és a reformáció-ellenreformáció nevelésügye a 15—16. században című kismonográfiája, lapunkban pedig egy héttel ezelőtt fejeződött be a Skála és literatúra című sorozata. Interjúnkban pályájának alakulásáról, a neveléstörténet néhány alapvető és időszerű kérdéséről és a jövő pedagógiai kilátásai­ról kérdeztük a múlt kutatóját. — Milyen példák és készte­tések hatására választotta a tanári pályát? — Középiskolás koromban ötlött fel­ bennem először, hogy a tanári pályát válasszam. Az esztergomi bencés gimnázium növendéke voltam, itt értek azok a szellemi hatások, ame­lyek következtében erős von­zalom ébredt bennem a törté­nelem iránt. Ösztönzött taná­raim személyes példája is. Ez a szerzetesi gimnázium a két világháború között egészen modern iskola volt, sok jól felkészült tanárral. Miben mutatkozott meg a bencések modernsége? — Mindenekelőtt a nyitott­ságban. Tanáraink a tanítás során kitekintettek a tudo­mány legfrissebb eredményei­re, a művészetek és az iroda­lom új irányzataira, és meg­lepően fogékonyak voltak az időszerű társadalmi kérdések irán­t is. Szinte baráti viszony­ban éltek velünk, pedig hát zömmel nem voltunk mi úri gyerekek. Társaim többsége a dorogi, sárisápi szénmedence és a Csallóköz falvaiból érke­zett az esztergomi gimnázium­ba. A népi írók mozgalmáról tanárainktól szereztünk tudo­mást, többször is foglalkoz­tunk Illyésék munkásságával az önképzőkörben. Hadd mondjak el még egy adalékot erről az iskoláról: erőteljes németellenesség hatotta át az egész intézetet, főként a tör­ténelemtanítást, még akkor is, sőt, főleg akkor, amikor 1944- ben a németek megszállták hazánkat! Több olyan diák­társam volt, aki fegyvert fo­gott ellenük, és beállt a sá­risápi, dorogi partizánok közé. Nos, ez a légkör érdeklődése­met még jobban a történelem, a nemzeti múlt értékeinek feltárása és megőrzése felé so­dorta. Előbb azonban a felsőfo­kú tanulmányok következ­tek. — Igen, először a budapesti tanárképző főiskolán tanul­tam, ahol a történelem iránti vonzódásom Majzik Lászlóné hatására a nevelési kérdésekre is kiterjedt, majd az ELTE bölcsészkarán is diplomát sze­reztem. És tanított is? — A főiskolát 1951-ben vé­geztem el, én azóta egyfoly­tában tanítok. Voltam általá­nos iskolai tanár, megfordul­tam óvónőképzőben, tanítot­tam gimnáziumban, 1968 óta pedig a pesti bölcsészkar a munkahelyem. Végül is hogyan lett ne­veléstörténész? — A történelem és a pe­dagógia iránti fogékonyság megvolt bennem, és már csak az kellett, hogy valaki útnak indítson. Nagyon sokat kö­szönhetek Földes Évának és Ravasz Jánosnak, legtöbbet azonban Zibolen Endre se­gített : ösztönzött, korholt, előre vitt. Hozzá mindennel lehetett fordulni, nemcsak Pestalozzi ügyében. Minden ötletet, új gondolatot megér­téssel fogadott, ugyanakkor éles szemmel fedezte fel dol­gaimban a vitatható ponto­kat, túlzásokat, és mindenkor nagy derűvel, anekdotázva vitatkoztunk számomra fontos és súlyos kérdésekről. Mi Mikor lépett dolgozatai­val először a közönség elé? — Elég későn. Első tanul­mányom 1960-ban jelent meg, de nem pedagógiai szaklap­ban, hanem az Irodalomtörté­neti Közleményekben. Aztán jött a többi. Eddig tizennégy könyv és mintegy kétszázöt­ven szakcikk van mögöttem. Milyen rangja van jelen­leg a neveléstörténetnek a magyar neveléstudományon belül? — A neveléstörténetben való tájékozottság a pedagó­giai szakmai műveltség el­idegeníthetetlen része, ezért a történelmet nem lehet kire­­keszteni a neveléstudomány­ból. Azért említem meg ezt a szentenciát, mert még öt­hat évvel ezelőtt is tapasz­talható volt egy történetelle­nes szemlélet a felsőoktatási intézményekben, mondván, hogy a pedagógusnak minde­nekelőtt lélektani ismeretekre van , szüksége a mindennapi munka során, nem pedig a nevelés múltjában való jár­tasságra. Szerencsére most már túljutottunk ezen a fél­oldalas állásponton, és a ta­nárképző főiskolákon, vala­mint az egyetemeken senki sem vitatja el a mi féléves tanárképzős neveléstörténeti stúdiumunk létjogosultságát, hasznát. A tanítóképzőkben viszont kevésbé megnyugtató a helyzet, mert ott a nevelés­­történet vizsgakötelezettség nélküli tantárgy, ezért aztán a hallgatók egy része nem is veszi komolyan. Érdekli egyáltalán a mai tanárjelölteket az egyete­mes és a magyar pedagó­gia múltja? — A fiatalokat, amióta vi­lág a világ, mindig is az jel­lemezte elsősorban, hogy a jelen helyzete és a jövő képe foglalkoztatta őket, akár egyéni sorsukról volt szó, akár a nemzetéről. Én ebben nem látok különösebb kivet­nivalót. Miért volna meglepő, ha a mai egyetemisták jelen­tős részét jobban leköti a programozott oktatás vagy a visideoprogram alakulása, mint, mondjuk, a 16. század pedagógiája. Vagyis a jelen és a jövő ígéretében élnek. Ámde az egészen mélyen gondolkodókban elevenen él a múlt ismeretének igénye, ezért éber kritikusai ők an­nak, hogy mi hogyan látjuk, mennyire értékeljük a múl­tat, mit veszünk át belőle. Nemegyszer másként véle­kednek egy-egy jelenségről, eszmeáramlatról, mint mi, öregebbek. Nagy tűzzel-lobbal tiltakoznak, ha sematizmus­sal, frázisokkal találkoznak a múlt interpretálásában. Nem tagadom, énrám megtermé­­kenyítőleg hat fiataljaink lel­kes oppozíciója. A velük foly­tatott viták tanulságait jó néhány munkámban felhasz­náltam már. Milyen tanulságokat kí­nál a neveléstörténet tanul­mányozása napjaink peda­gógusának? — Aligha lehet vitás, hogy a neveléstörténet ismerete számottevően hozzájárul a pedagógustudat fejlesztéséhez, s arra is megtanít, hogy a mai nevelés elmélete és gya­korlata ezer szállal, eltéphe­­tetlenül kötődik a múlthoz. Az örökség föltárása mai gondjaink felszámolásához is hozzásegít bennünket, és ezenkívül fontos szerepe van magyarságtudatunk erősítésé­ben. A mi stúdiumunk szakem­berei közül jó néhányan az ötvenes-hatvanas években a fordulat évével kezdődő kor-.

Next