Köznevelés, 1985 (41. évfolyam, 1-43. szám)
1985-01-04 / 1. szám
A magyar nevelés múltja igazi művelődési értékek története Beszélgetés Mészáros István neveléstörténésszel Amikor három évvel ezelőtt megjelent Mészáros István impozáns monográfiája a magyar iskolaügy ezeréves történetéről, egyik rangos kritikusa a következőképpen kezdte a könyv méltatását: „Mészáros Istvánt nem halljuk a rádióban, nem látjuk a televízió tudósklubjában, ő nem nyilatkozik, nem vitázik a magyar iskolaügy dolgairól, hanem csöndesen és szerényen dolgozik évek, évtizedek óta .. Találó sorok. Mészáros István habitusa azóta sem változott meg: tanít a budapesti bölcsészkaron, és csendesen, de sikeresen búvárkodik a magyar művelődéstörténetben, évenként jelenik meg egy-egy új könyvelkutatási eredményeiről, a szakcikkek tucatjairól nem is szólva. Épp a minap látott napvilágot a Humanizmus és a reformáció-ellenreformáció nevelésügye a 15—16. században című kismonográfiája, lapunkban pedig egy héttel ezelőtt fejeződött be a Skála és literatúra című sorozata. Interjúnkban pályájának alakulásáról, a neveléstörténet néhány alapvető és időszerű kérdéséről és a jövő pedagógiai kilátásairól kérdeztük a múlt kutatóját. — Milyen példák és késztetések hatására választotta a tanári pályát? — Középiskolás koromban ötlött fel bennem először, hogy a tanári pályát válasszam. Az esztergomi bencés gimnázium növendéke voltam, itt értek azok a szellemi hatások, amelyek következtében erős vonzalom ébredt bennem a történelem iránt. Ösztönzött tanáraim személyes példája is. Ez a szerzetesi gimnázium a két világháború között egészen modern iskola volt, sok jól felkészült tanárral. Miben mutatkozott meg a bencések modernsége? — Mindenekelőtt a nyitottságban. Tanáraink a tanítás során kitekintettek a tudomány legfrissebb eredményeire, a művészetek és az irodalom új irányzataira, és meglepően fogékonyak voltak az időszerű társadalmi kérdések iránt is. Szinte baráti viszonyban éltek velünk, pedig hát zömmel nem voltunk mi úri gyerekek. Társaim többsége a dorogi, sárisápi szénmedence és a Csallóköz falvaiból érkezett az esztergomi gimnáziumba. A népi írók mozgalmáról tanárainktól szereztünk tudomást, többször is foglalkoztunk Illyésék munkásságával az önképzőkörben. Hadd mondjak el még egy adalékot erről az iskoláról: erőteljes németellenesség hatotta át az egész intézetet, főként a történelemtanítást, még akkor is, sőt, főleg akkor, amikor 1944- ben a németek megszállták hazánkat! Több olyan diáktársam volt, aki fegyvert fogott ellenük, és beállt a sárisápi, dorogi partizánok közé. Nos, ez a légkör érdeklődésemet még jobban a történelem, a nemzeti múlt értékeinek feltárása és megőrzése felé sodorta. Előbb azonban a felsőfokú tanulmányok következtek. — Igen, először a budapesti tanárképző főiskolán tanultam, ahol a történelem iránti vonzódásom Majzik Lászlóné hatására a nevelési kérdésekre is kiterjedt, majd az ELTE bölcsészkarán is diplomát szereztem. És tanított is? — A főiskolát 1951-ben végeztem el, én azóta egyfolytában tanítok. Voltam általános iskolai tanár, megfordultam óvónőképzőben, tanítottam gimnáziumban, 1968 óta pedig a pesti bölcsészkar a munkahelyem. Végül is hogyan lett neveléstörténész? — A történelem és a pedagógia iránti fogékonyság megvolt bennem, és már csak az kellett, hogy valaki útnak indítson. Nagyon sokat köszönhetek Földes Évának és Ravasz Jánosnak, legtöbbet azonban Zibolen Endre segített : ösztönzött, korholt, előre vitt. Hozzá mindennel lehetett fordulni, nemcsak Pestalozzi ügyében. Minden ötletet, új gondolatot megértéssel fogadott, ugyanakkor éles szemmel fedezte fel dolgaimban a vitatható pontokat, túlzásokat, és mindenkor nagy derűvel, anekdotázva vitatkoztunk számomra fontos és súlyos kérdésekről. Mi Mikor lépett dolgozataival először a közönség elé? — Elég későn. Első tanulmányom 1960-ban jelent meg, de nem pedagógiai szaklapban, hanem az Irodalomtörténeti Közleményekben. Aztán jött a többi. Eddig tizennégy könyv és mintegy kétszázötven szakcikk van mögöttem. Milyen rangja van jelenleg a neveléstörténetnek a magyar neveléstudományon belül? — A neveléstörténetben való tájékozottság a pedagógiai szakmai műveltség elidegeníthetetlen része, ezért a történelmet nem lehet kirekeszteni a neveléstudományból. Azért említem meg ezt a szentenciát, mert még öthat évvel ezelőtt is tapasztalható volt egy történetellenes szemlélet a felsőoktatási intézményekben, mondván, hogy a pedagógusnak mindenekelőtt lélektani ismeretekre van , szüksége a mindennapi munka során, nem pedig a nevelés múltjában való jártasságra. Szerencsére most már túljutottunk ezen a féloldalas állásponton, és a tanárképző főiskolákon, valamint az egyetemeken senki sem vitatja el a mi féléves tanárképzős neveléstörténeti stúdiumunk létjogosultságát, hasznát. A tanítóképzőkben viszont kevésbé megnyugtató a helyzet, mert ott a neveléstörténet vizsgakötelezettség nélküli tantárgy, ezért aztán a hallgatók egy része nem is veszi komolyan. Érdekli egyáltalán a mai tanárjelölteket az egyetemes és a magyar pedagógia múltja? — A fiatalokat, amióta világ a világ, mindig is az jellemezte elsősorban, hogy a jelen helyzete és a jövő képe foglalkoztatta őket, akár egyéni sorsukról volt szó, akár a nemzetéről. Én ebben nem látok különösebb kivetnivalót. Miért volna meglepő, ha a mai egyetemisták jelentős részét jobban leköti a programozott oktatás vagy a visideoprogram alakulása, mint, mondjuk, a 16. század pedagógiája. Vagyis a jelen és a jövő ígéretében élnek. Ámde az egészen mélyen gondolkodókban elevenen él a múlt ismeretének igénye, ezért éber kritikusai ők annak, hogy mi hogyan látjuk, mennyire értékeljük a múltat, mit veszünk át belőle. Nemegyszer másként vélekednek egy-egy jelenségről, eszmeáramlatról, mint mi, öregebbek. Nagy tűzzel-lobbal tiltakoznak, ha sematizmussal, frázisokkal találkoznak a múlt interpretálásában. Nem tagadom, énrám megtermékenyítőleg hat fiataljaink lelkes oppozíciója. A velük folytatott viták tanulságait jó néhány munkámban felhasználtam már. Milyen tanulságokat kínál a neveléstörténet tanulmányozása napjaink pedagógusának? — Aligha lehet vitás, hogy a neveléstörténet ismerete számottevően hozzájárul a pedagógustudat fejlesztéséhez, s arra is megtanít, hogy a mai nevelés elmélete és gyakorlata ezer szállal, eltéphetetlenül kötődik a múlthoz. Az örökség föltárása mai gondjaink felszámolásához is hozzásegít bennünket, és ezenkívül fontos szerepe van magyarságtudatunk erősítésében. A mi stúdiumunk szakemberei közül jó néhányan az ötvenes-hatvanas években a fordulat évével kezdődő kor-.