Kuba, 1962 (1. évfolyam, 1-11. szám)
1962-02-01 / 1. szám
FIDEL CASTRO A forradalom három éve a Kuba történelme során sokszor három év múlt el. Ha az elmúlt gyarmati időket is számoljuk, nem három évek, hanem három évszázad telt el egy szakadatlan és brutális gyarmati kizsákmányolási rendszerben. Az indián lakosságot kegyetlen módon sanyargatta a kényszermunka és a súlyos rabszolgaság, amit nem tudott megszokni. Továbbá emberi lények százezrei — kiszakítva szokásaikból, vallásos szertartásaikból, hagyományaikból, otthonaikból, környezeti és társadalmi helyzetükből, amelyben éltek, ha nem is civilizáltan a hódítók fogalmai szerint, de szabadon , a legembertelenebb módon át lettek telepítve szigetünkre, ahol évszázadokon keresztül dolgoztak, hogy gazdáik kényelmes és fényűző életet élhessenek. A múlt század végi harmincöt éves hősies harc végül is azzal végződött, hogy az egyik gyarmattartót másik váltotta fel. Párhuzamosan a kontinens utolsó spanyol gyarmatának megszűnésével, egy új kizsákmányolási és alávetettségi forma jelent meg a gyenge nemzetek leigázására. A gazdaságilag fejletlen országokat most már az iparilag fejlett országok uralkodó osztályai zsákmányolták ki. Számukra ugyanis égetően szükséges volt, hogy felesleges, felhalmozott tőkéjüknek új és nagyobb nyereséget biztosító területeket szerezzenek. Nem arról volt szó, hogy a kapitalisták a kizsákmányolás és a leigázás új rendszerét találták fel, hanem a kapitalista társadalmon belül a termelőerők olyan magas fejlettségi fokot értek el, hogy a felhalmozott tőke nagy mennyisége miatt a nemzeti keretek már szűknek bizonyultak terjeszkedésére. Az iparilag fejlett országok gazdasági és politikai hatalmát kezében tartó osztálynak szabad útra volt szüksége, hogy megszerezze más országok olyan természeti kincseit, mint a vas, olaj, réz, ón, cink, alumínium, nikkel, kaucsuk és jó termőföld... Nem utolsósorban azonban olcsó munkaerőkre volt szüksége. Ázsia, Afrika, Amerika és az óceánok szigetvilágának lakosságára, az éhező és nyomorgó tömegekre, akiket összehasonlíthatatlanul olcsóbb béren tudott megszerezni, s akik a finánctőke számára nagy nyereséget biztosítottak. Annak érdekében, hogy megkönnyítsék a maguk számára a behatolást Kubában, az észak-amerikai imperializmus beavatkozott függetlenségi háborúnk utolsó szakaszába, amikor már Spanyolország erői e végsőkig le voltak gyengülve, szét voltak hullva, s már nem tudott volna sokáig ellenállni a kubai felkelésnek. Minden szégyen és pirulás nélkül, félrevezetve a világot, kinyilatkoztatták, hogy Kuba — mind de facto, mind de jure — szabad és független, s az kell, hogy maradjon. Olyan képmutató és farizeus módon tették ezt, mint amilyen a történelem során végig jellemezte őket Nem mulasztották el az alkalmat, hogy üdvözöljék Kuba hősies harcát, amely nagy rokonszenvet keltett az egész világon. Kijelentették, hogy ténykedésüket a legtisztább és legnemesebb „emberi érzések” vezérelték és „szörnyülködtek” a kubai vérontás miatt A háború befejezése után megkaparintották Puerto Ricót és a Fülöp-szigeteket. Nemcsak nem ismerték el sem de facto, sem de jure Kuba függetlenségét, hanem de facto beavatkoztak, de jure pedig az Egyesült Államok Szenátusa áruló módon kinyilatkoztatta — amikor a kubai felkelők hadserege már le volt fegyverezve —, hogy az Egyesült Államok fenntartja magának a beavatkozás jogát országunk ügyeibe, ha azt a Kubában élő észak-amerikai állampolgárok biztonsága és érdeke megkívánja. Az ország szuverenitása és frig u