Külföldi Szemle, 1962 (1-11. szám)
1962-01-01 / 1. szám
2 Eumolpusnak, a főpapnak, ezt Andre Turp adta elő. A "melodráma" szó ebben az esetben nem szenzációhajhászás, hanem olyan zenei kompozíciót jelöl, amely Mozart meghatározása szerint: "hangszerelt recitativo, amelyben a színész nem énekel, hanem beszél". A Hadesben Ashton koreográfiájának talán legmegindítóbb része az a jelenet, amikor Perzephonét felkérik,hogy az árnyak királynője legyen, de ő anyja után vágyódik, visszautasítja az értékes ajándékokat és nem hajlandó a Léthe vizéből inni. Hiba volt azonban sa, hogy Perzephoné vágyakozásának jelzésére a színpad egyik emelt részén anyja, Déméter is megjelenik. Ez csak megzavarta, az amúgy rendkívül finom képek hangulati egységét. Demofoón, Perzephoné földi férje kitünően ábrázolja táncában Gide elképzelését az életerős ifjú istenről, aki később mint Triptolenosz, megtanítja az emberiséget a földművelésre. Merkur mozgása erőteljes, de csalódást okozott az, hogy a térben gátat nem ismerő mozgásának szimbolizálására a koreográfus olyan lépéseket választott, amelyek megtagadják a klasszikus technikát. A szerzemény első előadásán a párizsi Operában 1934-ben, Kurt Jooss koreográfiájával a kórus is a színpadon volt, a cselekmény pedig alig állt többől, mint a nimfák, árnyak, Pluto szolgái és más ködös teremtmények felvonulásából. Gide verziója meglehetősen híven követi Persephone mondáját, de egy fontos vonásban eltér tőle őnála. Ferrephoné önként követi Plútót az alvilágba. Gide azt mondja, hogy ezt az elgondolást a homéroszi himnuszból merítette, amely eltér a közismertebb forrásoktól. Homérosznál található az az epizód, amelyben a nárcisz az alvilág szimbólumaként szerepel. Perzephoné nem törődik a figyelmeztetéssel és leszedi a világot, mire Plútó felbukkan. Szépen koreografált jelenet után - amely joggal mondható erotikus hatásúnak, de nem süllyed obscenitásba - mindketten leszállnak az alvilágba. '■ 15/62