Kurír - esti kiadás, 1991. január (2. évfolyam, 1-22. szám)

1991-01-02 / 1. szám

4 nyik. Peresztrojka Afrikában A Renamo mindig éjjel támad. A lázadók géppuskával és lángszóróval törnek az elő­városokra, a pánikba esett lakosok ezrei hagyják ott fűkunyhóikat, és menekülnek a belváros kőházai felé. A templom mögötti dombról a marxista kormánycsapatok viszo­nozzák a kommunistá és lem a felkelők tüzét. A két front között pedig tehetetlenül lapul a civil lakosság. Az éjszakai harcokat képte­lenség megszokni, pedig mindennaposak az összecsapások. A portugál gyarmatosítók idején Goron­­gosa városát sok ezer turista kereste fel a szomszédos Rhodésiából. A kisváros Mozam­­bik legnagyobb nemzeti parkjának bejáratá­nál fekszik, gyönyörű táj, ideális szafarividék. Napjainkra teljesen megszűnt a turizmus: a rezervátumok vadállatai a felkelő­k és a kormánykatonák kondérjaiban tűntek el. A város lakosságát a háborús menekültek há­romszorosára duzzasztották. A Renamo fő­hadiszállása valahol a Gorongosa mögötti hegyekben fekszik, ezért csapnak le újra és újra a városra, ahonnan mindent megszerez­nek, élelmiszert, nőket és gyerekeket újon­coknak. A tizenöt éve tartó polgárháború Mo­­zambikot Afrika második legszegényebb or­szágává züllesztette. A kormány és a lázadók terrorjának körülbelül 600 ezer ember esett áldozatul. Kétszázezer árva gyerek kóborol az országban, néhány millióan pedig az ugyancsak szegény szomszédokhoz mene­kültek. Mozambik teljes infrastruktrúrája megsemmisült. Maputóban, a fővárosban is mindennaposak a szabotázsakciók, az autók visszafordulnak a város határáról, azon túl már a Renamo az úr. Június óta a mozambiki kormány és az egyes amerikai és dél-afrikai körök által támogatott Renamo képviselői háromszor is találkoztak Rómában, hogy megállapodjanak egy fegyverszünetről. Mind­két oldal számára világos, hogy ezt a hábo­rút senki sem nyerheti meg. Dél-Afrika gaz­dasági okokból közeledik Mozambikhoz, a szovjetek pedig már nem tudják Maputót pénzzel, fegyverrel és keletnémet katonai tanácsadókkal segíteni. Pascual Manuel Mocumbi, Mozambik külügyminisztere, a reformok és az elnök elkötelezett híve szerint kormányának célja a szabad választások megtartása. Mocumbi 1962-ben részt vett a Frelimo, a portugál gyarmatosítók elleni szövetség alapításában, amelyet csak a 70-es években, a szovjet és keletnémet befolyás növekedé­sével alakítottak át marxista-leninista élcsa­patpárttá. Következmények: centralizált tervgazdákodás, a kisparasztok kollektivizá­lása, a bürokrácia megnövekedése. 1987- ben történt meg a nagy irányváltás: Mozam­bik felkérte a Nemzetközi Valutaalapot és a Világbankot, hogy segítsen a tönkretett gaz­daság helyreállításában. A gazdasági peresztrojkát a politika de­mokratizmusa követte. Az állampárt tavaly formálisan is lemondott a marxizmus-leni­­nizmusról, és meghirdették a pluralizmust. A házfalakról eltűntek az osztályharcos jel­szavak, és az egykori népköztársaságot most már egyszerűen Mozambiki Köztársaságnak hívják. A Függetlenség téren tartott hatórás beszédében Chissano elnök részletesen ele­mezte a demokrácia előnyeit. A maputói parlament elfogadta az új alkotmányt, amely sok elemet vett át az amerikaiból. Tavaly januárban még betiltották a sztrájkokat, az új alaptörvény garantálja a munkabeszünte­tés jogát, a gyülekezés-, vallás- és szólássza­badságot. Az új gazdasági program - a bürokrácia csökkentése, reprivatizáció - már megmu­tatta első eredményeit. A gazdaság növeke­dését 4,5%-ra teszik. A nagyvárosokban évek óta bezárt boltokat nyitnak meg újra, a kávéházakban újra lehet kávét és sört kapni, a vendéglőkben ételjegy helyett visszatértek az étlaphoz. „Akinek pénze van - nevetnek a kereskedők -, annak ma jóimé®” Per­sze a régi rendszerben is voltak emberek, akik megtalálták­­a boldogulás kapitalista kiskapuit. Számukra ma számtalan lehetőség kínálkozik. A vállalkozók szerint az egyéni kezdeményezések fogják az országot kihúzni a kátyúból. vcs. 1991. január 2. A kínaiak is vannak „Kinek jó a szilárd, ám rossz házasság?” „Elron­tott házasságáért kinek elégtétel, hogy büszke le­het Kína alacsony válási mutatójára?” - teszi fel az eretnek kérdéseket egyre több kínai újságolvasó a lapok hasábjain. Kína kom­munista vezetői csak a párválasztást tették sza­baddá (a kötelező házas­ságközvetítéshez és a nők áruba bocsátásához ké­pest persze ez is nagy vív­mány volt), a válást azon­ban még ma is igyekeznek akadályozni. Igaz, mind rosszabb hatásfokkal. Mao idején még csak akkor le­hetett felbontani a házas­ságot, ha a férjet vagy a feleséget politikai ellen­ségnek nyilvánították. Az ilyen megbélyegzett em­bertől elválni viszont egy­szersmind forradalmi tett volt. A párt manapság már nem felelős közvetlenül a házasságok tartósságáért, de a lakosság számához képest még mindig nagyon ritka a válás. A leghíresebb kínai fes­tő, Fan Ceng például nem­rég azért volt kénytelen emigrálni, hogy elválhas­son és végre elvehesse azt a nőt, aki már húsz év óta a társa. A hatóságok ugyan­is úgy gondolták, hogy egy közismert és köztisztelet­ben álló ember válása rossz hatást gyakorolna a közvéleményre. Hivatalos statisztikák szerint 1989 első felében 378 ezer válópert folytattak le a kínai bíróságok. Az 1 milliárd 130 millió lakosú Kínában ez persze alacsony szám. Ami feltűnő, az az, hogy a válások száma most már évente 15-20 százalékkal növekszik. A párt küzdelme mind­inkább kétfrontossá vált, mert miközben harcol a válás „modern” jelensége ellen, feltámadnak az elte­­metettnek hitt „feudális” szokások, no meg a pros­titúció. Ez utóbbi leginkább a déli nagyvárosokban, a poligámia és a leányvásár pedig az isten háta mögöt­ti falvakban. Ami a legfur­csább, olykor maga a párt is vállalkozik házasságköz­vetítésre. Főleg kiérdeme­sült veteránjainak keres jó­­ravaló társat. Az érdekhá­zasságok elharapózását is egyre bajosabb leplezni. Különösen a művelt ifjúság fanyalodik rá erre a mód­szerre. Azt az életszínvo­nal-javulást, amit a reform­tól hiába vártak, egy jó partival próbálják elérni. A válóper természetesen Kínában is a nemiség és a pénz körül forog. Igaz, összehasonlító felmérések azt mutatják, hogy a kínaia­kat kevésbé érdekli a szex, mint nyugati társaikat. Hiába, annak, aki csak annyit eszik, hogy ne hal­jon éhen, annak keveseb­bet jár az esze a paráznál­kodáson. A házasságtörést még véresen komolyan veszik. Ha feltűnik „a harmadik”, akkor a békéltető bizottsá­gok szinte mindig kudarcot vallanak. A szociológusok szerint a röghöz kötöttség fokozatos megszűnése vált majd ki nagyobb válási hullámot. Manapság ugyan­is még csak a kis számú magánvállalat alkalmazot­tai költözködhetnek szaba­don. A falusiak és az állami vállalatok dolgozói kényte­lenek egy helyben leélni az életüket. Ők inkább elviselik a rossz házasság nyűgét, csak hogy ne szólják meg őket. EGYEDÜL VAGYUNK? (IV.) Hangrobbanás hang nélkül? Földünk felett már számtalan­szor láttak azonosítatlan repülő tárgyakat, ezek egy része azon­ban könnyen megmagyarázható érzékcsalódás volt, vagy nagyon is közönséges, ember által gyár­tott repülők, ballonok tévesztet­ték meg az ufóra fogékony em­bereket. Ugyancsak számtalan­szor egyszerűen megmagyaráz­hatatlanul viselkedtek ezek a re­pülő tárgyak. A sorozat előző részében a francia Jean-Pierre Petit kozmológus kiemelte, hogy ilyen eset volt például a tavaszi ufóinvázió Belgium fö­lött. Most folytatjuk a Paris Match-nak adott interjújának ismertetését. - Ezek a repülő tárgyak sem­miképpen sem lehettek földi eredetűek? Valamiféle szupertit­kos prototípusok? - Én, mint repülő­mérnök és mint fizikus egyaránt kategori­kus nemmel válaszolok. Az em­beriség jelenleg nem képes olyan közlekedési eszközöket előállítani, amelyek egyetlen másodperc alatt 280 kilométeres óránkénti sebességről 1800 kilo­méteresre gyorsulnak fel, és rá­adásul a hangfal áttörése hallha­tó zaj nélkül történik.­­ Ezek szerint a hangfal hangtalan áttörése meghaladja a mi fizikai ismereteinket? - Bármennyire meglepő, nem. Van egy teóriám, amelyet még 1975-ben állítottam fel. Az azt megelőző tíz évben labora­tóriumi vizsgálatokat végeztem a légnemű anyagok mozgásáról robbanóanyagos, elektromos ge­nerátorokat felhasználva. Elekt­romágneses hullámokat ger­jesztettem bizonyos gázokban. Egy nap pedig azt mondtam magamban: ha az elektromág­neses erőtérrel lehet hullámokat gerjeszteni, akkor ugyanezzel az erővel meg is lehet semmisíteni azokat a­ hullámokat, amelyek egy tárgy körül keletkeznek. Amikor egy tárgy gyorsabban mozog a hangnál, a molekulák összetorlódnak előtte anélkül, hogy el tudnának siklani az ol­dala mellett. És ekkor - rob­banásszerűen - létrejön egy lö­késhullám, amit egy földön álló megfigyelő hangrobbanásként érzékel. Ahhoz, hogy meg­akadályozzuk ennek a lökéshul­lámnak a kialakulását, elég azt elősegítenünk, hogy ezek a mo­lekulák elcsúszhassanak a tárgy elől, vagyis szinte csak levegőt kell elfújnunk folyamatosan a tárgy elől, ahol a molekulák fel­torlódnak. Tehát a gépezet tu­­­lajdonképpen úgy közlekedik, hogy maga előtt légüres teret teremt. Ez egy alapjában véve rendkívül egyszerű elv. És ezt a „gázellutást” létre tudjuk hozni egy régóta ismert elektromág­neses erővel, az úgynevezett „Laplace-féle erővel”. Ezt a módszert egyébként magneto­­hidrodinamikának nevezik, és elméletben már az ötvenes évek óta ismert. Ezek után már csak meg kellett határozni azt a for­mát, amely a legalkalmasabb ar­ra, hogy ezeket a műveleteket végrehajtsuk vele. A kísérletek során döbbenten vettem észre, hogy ezek az „áramvonalasított” repülő szerkezetek cseppet sem hasonlítottak a repülőgépekre vagy a rakétákra, hanem lapos félgömb, henger vagy csészealj alakúak voltak. Az általam leg­megfelelőbbnek tartott tárgy pedig végül ördögien hasonlí­tott egy repülő csészealjra. - Ezek mind elméleti kísér­letek voltak? - Nem, végeztünk szimuláci­ós kísérleteket számítógépeken is, nemzetközi hírű folyóiratok­ban tettünk közzé értekezéseket, és két doktori disszertáció is azt bizonyította be, hogy a magne­­tohidrodinamika segítségével lehetséges a hangrobbanás nél­küli szuperszonikus repülés.­­ Ezeket a kísérleteket tudományos körökben vitatták? - Egyáltalán nem. Pedig ezek­ben a körökben, ha valamit tá­madni, cáfolni lehet, akkor azt azonnal és hangosan megteszik, lehetőleg több tudományos fo­lyóiratban is egyszerre. Ama 25 év alatt, mióta ezeket a kísérlete­ket végzem, és ama 15 év alatt, amióta kizárólag ennek a problé­mának szentelem a munkásságo­mat, egyetlen tudományos lap sem közölte a legcsekélyebb bí­ráló kommentárt sem. Bár az is igaz, hogy a kritikusok kétszer is meggondolják, mielőtt elkezdenek bírálni egy kutatótevékenységet. - Jó, tegyük fel, ilyen repült­) tárgyakat elvben talán tudnánk gyártani, de a gyakorlatban nem, ezért az így viselkedő jár­művek földön kívüli eredetűek. De akkor honnan jönnek? A több száz fényévnyire lévő boly­gók még így is túlságosan távo­linak tűnnek, nem? - A világról alkotott klasszi­kus felfogásunkban ez az ellen­vetés megalapozottnak és rend­kívül komolynak tűnhet. De hát hogyan épül fel a világegyetem? Milyen geometria érvényesül benne? A klasszikus felfogásunk szerint óriási, négydimenziós térben élünk. Azonban már 1967-ben felvetette azt az ötletet Andrej Szaharov szovjet fizikus, hogy esetleg nem egy univerzum van, hanem kettő. Vagyis van egy világ meg egy „antivilág”, amely természete­sen antianyagból áll. Szerintem ez az elmélet az első lépés azon az úton, amely lehetővé teszi a rendkívüli távolságú helyváltoz­tatást is a kozmoszban. A Szaha­­rov-féle elmélet szerint a két világ mintegy sziámi ikerként létezik, másként szólva úgy, mint egy szövetnek a színe meg a visszája. A második lépés pe­dig az lenne, hogy megtaláljuk: ezek az ikervilágok miként tud­nak kapcsolatba lépni egymás­sal. Most én éppen azt kutatom, hogy az anyag hogyan helye­ződhet át az egyik világból a másikba. Pontosabban, a testek­nek esetleg megvan a maguk „másolata” a „szövet” másik oldalán. De hát ezek a rendkívül bonyolult elméleti kutatások még meglehetősen kezdeti stá­diumban vannak, ráadásul máris rendkívül bonyolultak. Mindez igaz. A rendkívül merész feltételezéseket még el­méletben bizonyítani is bonyo­lult dolog. A tudósok dolga ép­pen ez. De az elméleti szakem­berek is tudnak a hétköznapi, érdeklődő embernek is közért­hető példákat mondani. Soroza­tunk következő részében Petit professzor arról beszél, hogy szerinte mi történne, ha a Föl­dön megjelenne és leszállna egy „azonosítatlan repülő tárgy”. LANTOS ISTVÁN

Next