LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 16. évfolyam (1990)

1990 / 1. szám - ŽMEGAČ, VIKTOR: A modernség és posztmodernség diagnózisához

Viktor Zmegac A MODERNSÉG ÉS POSZTMODERNSÉG DIAGNÓZISÁHOZ A modern kultúra elemzője, aki a jelent a múlt egy korszakával kívánja összevet­ni, valószínűleg a késő antik alexandriai kultúrával való párhuzamossághoz jut el, mégpedig azon belül is az alexandriai könyvtár szimbólumának gondolatához­­, s nemcsak azért, mert ma katasztrofális világégés félelme hat át bennünket. Kulturá­lis és mindenekelőtt művészi szempontból a mai világ nagy része egyre inkább ha­talmas múzeummá, jelszerű képződmények sajátos gyűjtőhelyévé válik, amelyben az univerzális kommunkáció, mindennek mindennel kapcsolatba állítása, nemcsak lehetséges, de kívánatos is. A modern világban folytatott művészi alkotómunka és egy elképzelt, végtelen múzeumbeli tevékenység összehasonlításához két alapvető gondolat tartozik. Az első az újabb - vagyis az európai - esztétikai kultúra fejlődésére vonatkozik, ame­lyet a 18. század óta az individualizmus és historizmus kettőssége jellemez. Az egész újkori kultúra - csíráiban már a reneszánszban is - egyik komponense okán virtu­álisan gyűjtő- és megőrzőhely. Ugyanakkor állandó kiállítás is, amely - bár közvet­ve -, de már puszta létével is hat az individualizmus formáira, mivelhogy állandó összehasonlításra inspirál. Az eredetiségre törekvésben, vagyis olyan művészi meg­nyilvánulási formában, amelyet objektíve az egyediség és az újdonság határoz meg, szükségszerűen található meg egy a történelmi folyamatok változásai következtében különösen felerősödött tudat, az alteritás tudata. A 19. század historizáló stílusai­nak ma észrevehető felértékelése különösen jellemző ebből a szempontból: a szellemi kultúra általános muzeális jellegének többé-kevésbé egyértelmű tudatát nagymér­tékben erősíti a historizmus első nagy korszakához fűződő pozitív viszonyulás. A historizmus meghatározó ellenpólusa a romantikával kezdődő korszakokban a művészi újítás gondolata. E gondolat hordozója a baudelaire-i és nietzschei érte­lemben vett művész (­artist) öntudata, aki a modern individualizmus szimbolikus vezéralakja. A művész, aki úgy érzi, hogy végre történetfilozófiai legitimitást nyert, saját helyét a térmetaforák segítségével vagy a társadalmi normák fölött (mint a né­met romantikusok) vagy azok előterében jelöli ki, amelyet előrenyomuló mozgással szerez meg (innen kapta értelmét az 'avantgarde' kifejezés). De mi következik be akkor, ha az újítás mozgatóerejébe, a magát mindig megújító modernitás gondola­tába vetett hitet lassan felváltja az a belátás, hogy ilyen folyamatosság, állandóság már nem létezik. Másként kifejezve: milyen következményei vannak ama kijózanít

Next