LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 16. évfolyam (1990)
1990 / 1. szám - ŽMEGAČ, VIKTOR: A modernség és posztmodernség diagnózisához
Viktor Zmegac A MODERNSÉG ÉS POSZTMODERNSÉG DIAGNÓZISÁHOZ A modern kultúra elemzője, aki a jelent a múlt egy korszakával kívánja összevetni, valószínűleg a késő antik alexandriai kultúrával való párhuzamossághoz jut el, mégpedig azon belül is az alexandriai könyvtár szimbólumának gondolatához, s nemcsak azért, mert ma katasztrofális világégés félelme hat át bennünket. Kulturális és mindenekelőtt művészi szempontból a mai világ nagy része egyre inkább hatalmas múzeummá, jelszerű képződmények sajátos gyűjtőhelyévé válik, amelyben az univerzális kommunkáció, mindennek mindennel kapcsolatba állítása, nemcsak lehetséges, de kívánatos is. A modern világban folytatott művészi alkotómunka és egy elképzelt, végtelen múzeumbeli tevékenység összehasonlításához két alapvető gondolat tartozik. Az első az újabb - vagyis az európai - esztétikai kultúra fejlődésére vonatkozik, amelyet a 18. század óta az individualizmus és historizmus kettőssége jellemez. Az egész újkori kultúra - csíráiban már a reneszánszban is - egyik komponense okán virtuálisan gyűjtő- és megőrzőhely. Ugyanakkor állandó kiállítás is, amely - bár közvetve -, de már puszta létével is hat az individualizmus formáira, mivelhogy állandó összehasonlításra inspirál. Az eredetiségre törekvésben, vagyis olyan művészi megnyilvánulási formában, amelyet objektíve az egyediség és az újdonság határoz meg, szükségszerűen található meg egy a történelmi folyamatok változásai következtében különösen felerősödött tudat, az alteritás tudata. A 19. század historizáló stílusainak ma észrevehető felértékelése különösen jellemző ebből a szempontból: a szellemi kultúra általános muzeális jellegének többé-kevésbé egyértelmű tudatát nagymértékben erősíti a historizmus első nagy korszakához fűződő pozitív viszonyulás. A historizmus meghatározó ellenpólusa a romantikával kezdődő korszakokban a művészi újítás gondolata. E gondolat hordozója a baudelaire-i és nietzschei értelemben vett művész (artist) öntudata, aki a modern individualizmus szimbolikus vezéralakja. A művész, aki úgy érzi, hogy végre történetfilozófiai legitimitást nyert, saját helyét a térmetaforák segítségével vagy a társadalmi normák fölött (mint a német romantikusok) vagy azok előterében jelöli ki, amelyet előrenyomuló mozgással szerez meg (innen kapta értelmét az 'avantgarde' kifejezés). De mi következik be akkor, ha az újítás mozgatóerejébe, a magát mindig megújító modernitás gondolatába vetett hitet lassan felváltja az a belátás, hogy ilyen folyamatosság, állandóság már nem létezik. Másként kifejezve: milyen következményei vannak ama kijózanít