Labdarúgás, 1962. január-december (8. évfolyam, 1-12. szám)

1962. január / 1. szám

sen sem. Csak éppen „hajtott”. Talán az első Wales elleni mérkőzésen volt 20 percünk, amikor — főleg Bózsik jóvoltából — játszottunk is. Amit ettől a 20 perctől eltekintve csináltunk, abban semmi tervszerű­ség sem volt. „Bejön” az első játék, de nincs folytatás Már akkor is tudtuk, amikor el­indultunk a svédországi VB-re, hogy a játszma nem ott dől el. A játszma a fiatal játékosok felhozásán áll vagy bukik. Ezért minden erőnkkel arra törekedtünk, hogy lehetőleg mi­nél több fiatal tehetséget hozzunk felszínre. Már 1957 húsvétján, hihe­tetlenül nehéz körülmények között is, részt vett ifjúsági csapatunk a spa­nyolországi UEFA-tornán. S noha itt nem szerepeltünk jól, a célt elértük, mert néhány nagyon tehetséges játé­kos bukkant fel. Itt ismertük meg Nagy Pista, Döröcs, Solymosi és Kuharszky nevét... Nem lehettünk elégedettek az 1958-as UEFA tornán nyújtott játékunkkal sem, de itt is feltűnt egy-két sokat igérő új név. Nézzük csak: Albert, Sóvári, Ihász és Kékesi. És ezek a gyerekek akkor még olyan fiatalok voltak, hogy a kö­vetkező évben is szerepelhettek az if­júsági csapatban! 1959-ben Bulgáriában ifjúsági csa­patunk az UEFA torna harmadik he­lyét harcolta ki. Egy évre rá pedig Ausztriában megnyerte az UEFA-tor­­nát. Ebben a két évjáratban nőtt fel a csapatban Menczel, Kürtösi, Mé­szöly, Káposzta, Farkas és Dunai is. S nyomukban a legújabbak, akik 1961-ben „ugrottak ki”: Varga, Bene, Ráczi, Puskás, Nagy Gyuri, Major, Katona. A fiatalok felkutatása, nevelése és „előkészítése” a nagy csapat számára tehát legfontosabb feladatunk volt és marad. Ezzel párhuzamosan folyik a válogatott csapatban — most már a természetes kiöregedés módszerének alkalmazásával — a fiatalítás is. A jelenlegi keretben 7 olyan fiatal já­tékos van, aki gondos nevelés után az ifjúsági válogatott csapaton keresztül érkezett be a nagyok közé. Ezek: Mészöly, Sóvári, Nagy, Solymosi, Ku­harszky, Göröcs, Albert és Farkas. Ma már valamennyien érett, váloga­tott játékosok! Részben velük, főleg azonban még az öregekkel már „bejött” egy igen jó játék (1959-ben a nyugatnémetek elleni 4:3-as mérkőzésen). Sajnos, már a folytatás nem volt egyenletes. Azóta igazán jól csak kétszer játszott a csapat. Rotterdamban, az első fél­időben és Belgrádban a 4:2-es mér­kőzésen. A többi találkozón még min­dig nem volt játék, nem volt terv­­szerűség és nem mutatkozott meg egy egységes stílus. Miért kötöttük le a délamerikai túrát? Annak ellenére, hogy az ellenfor­radalom óta sok fiatal tehetség jött fel, s hogy 1958-hoz képest kétség­kívül fejlődött válogatott csapatunk játéka, az eddigi teljesítménnyel nem lehetünk elégedettek. Ne felejtsük el, hogy amíg mi egy új csapat felépíté­sén fáradoztunk, addig az egész vilá­gon rohamléptekkel fejlődött a lab­darúgás. Mindenütt megtanulták a labdakezelést, az új taktikai elemek alkalmazását és különösen jól megta­nulták az erőfejlesztést, így kialakult egy kemény, gyors, nagyon „munka­­igényes” játék, amelyre a tömör vé­dekezés és a hat emberrel végrehaj­tott gyors ellentámadás a jellemző. „Harmonikázás” 90. percen keresz­tül... Mi ezt az új játékot (eltekintve a legutóbbi dél-amerikai portyától) nem alkalmaztuk. Persze, ez egymaga még nem lett volna baj, ha ezzel szemben valami újabbat tudtunk volna hozni. De az újat nem vettük át, újabbat nyújtani viszont nem tud­tunk, így válogatott csapatunk sem úgynevezett „magyar futballt”, sem úgynevezett „korszerű futballt”, sem úgynevezett „régi középeurópai” fut­ballt nem játszott, hanem valami semleges, fajsúlytalan, „korcs” labda­rúgást. Véleményem szerint ahhoz, hogy egy csapat újat tudjon produkálni, az összeszokottság nélkülözhetetlen elő­feltétel. Egy válogatott csapatot ösz­­szeszoktatni viszont még akkor sem könnyű feladat, ha csak 2—3 klubból kell válogatni, így azonban, ahogy most nálunk van, csaknem lehetetlen. De vegyük fel a harcot a lehetetlen­nel is! Hogyan? Ennek a harci célnak a szolgálatá­ban kötöttük le a tavalyi délamerikai túrát. Az összeszoktatásnak a mi fel­tételeink között csak egyetlen módja lehet: sok erős mérkőzést játszani. Bizony jobb lett volna, ha a dél-ame­rikai túrán 5 mérkőzés helyett 9—10- et tudtak volna a fiúk játszani. Ezt bizonyította egyébként az állandóan javuló teljesítmény is. De a dél-amerikai túrának volt más fontos és nélkülözhetetlenül hasznos eredménye is. Megismertük a környezetet, a helyszínt, és élettani téren is rengeteg értékes tapasztala­tot szereztünk. Hogyan fogunk hát szerepelni? Ezt a kérdést máris sokan felteszik nekünk. Amikor e sorokat írom, még nem ismeretes a sorsolás. Tippelni akkor is elég felelőtlen dolog, ha az ember már tudja a csoportbeosztást és az egyes csoportok telephelyét. Ennek ismerete nélkül azonban minden ér­tékelés csak gyermekded játék lenne. Mégis, mit várhatunk a magyar csapattól? Nyugodt lélekkel állíthatom: min­den a felkészítésen múlik. Ha rend­szeres, tervszerű és kemény edzésben maradnak a fiúk és ha hétközben ne­héz ellenfelekkel szemben készülnek fel a VB-re, akkor esélyeink nőnek. Tegyük ehhez hozzá, hogy a formákat is időzíteni kell és — ez a legnehe­zebb — a jó erőnlétet és az idegálla­potot is. Ami szintén fontos: a kiuta­zás ideje az eddigi tapasztalatok alapján úgy ütemezendő be, hogy a kiérkezés és az első mérkőzés között megszokottá váljék a klíma. Ha mindezeket a tényezőket sikerül jól szinkronizálni, akkor a magyar csapat becsülettel megállja a helyét. Ha nem, akkor­­ugyanolyan vérző or­ral jövünk haza, mint Svédországból. Erre azonban most ne gondoljunk. Inkább használjuk ki jól azt a négy és fél- öt hónapot, ami a VB első kez­dőrúgásáig rendelkezésünkre áll. Gondoljuk meg, ezt az időt mások is jól ki fogják használni! És ezen a VB-n olyan erős mezőny lesz, mint amihez fogható még sohasem volt...­ ­ Nincs végeladás Az osztrák, labdarúgó válogatott siker­­sorozatának — amelyet csak nemrég töl­­tek meg a jugoszlávok, no meg január elején az egyiptomiak­­ következménye az lett, hogy Ausztriában ismét megje­lentek az olasz ,,kufárok”, hogy jó pén­zért osztrák játékosokat vásároljanak. Az első, akire szemet vetettek, Paul Kozlicek, a LASK 24 éves válogatott csatára volt. Kecsegtető ajánlatokkal próbálták elcsábí­tani a játékost. Azonban a sportszerű gon­dolkodás győzött, no meg nem utolsó sor­ban a kiniziek azon határozott állásfogla­lása, hogy nem akarnak a Vienna sorsára jutni, amely Senekowitsch eladása után nehéz helyzetbe jutott. Része van azon­ban az ajánlat elutasításában Karl Decker szövetségi kapitánynak is, aki határozot­tan kijelentette, hogy az osztrák váloga­tott fiatal játékosát nem engedik át. Nincs végeladás! Muzsikus Az As Cestri­ca olasz labdarúgó egye­sület zilált anyagi helyzetét szokatlan módon javították meg a csapat zeneked­velő játékosai. Az együttes tagjaiból két fúvós triót alakítottak, s ezek gépkocsin zenés túrákra mentek Rómáig, sőt Ná­­polyig is. A muzsikus labdarúgókat min­ labdarúgók benütt szívesen fogadták s jelentős bevé­telekkel tértek haza. Szannálták klubb­­jukat. Az egyesület pénztárosa az első ilyen bevételnél örömmel kiáltott fel: — Mindjárt jobban megy minden egy kis muzsikával!

Next