Labdarúgás, 1977. január-december (23. évfolyam, 1-12. szám)

1977. január / 1. szám

NAPIRENDEN A magyar, labdarúgóedzők leg­kiválóbb egyéniségei, akik a Nemzeti Bajnokságban sze­replő csapatoknál működnek, de­cemberben Tatán jöttek össze há­romnapos továbbképzésre. Ennek a továbbképzésnek a tematikája azok­ra a szakmai szükségletekre irányí­totta a figyelmet, amelyek a jelen és a jövő szempontjából a legfonto­sabbak, s amelyeknek kielégítésén múlik szinte minden — labdarúgá­sunkban. Hasonló próbálkozások alkalmá­val — ilyenek a múltban, is történ­tek — soha nem fordult elő, hogy a tananyaggal ilyen elégedettek lettek volna a megjelent szak­emberek. De még ennél is figyelemre méltóbb volt az az odaadás, az a lelkesedés, amely­­lyel edzőink részt vettek a tanfolyam munkájában. Minden megnyilvánulásukból va­lósággal áradt az egyetértés a tenni­valók, a módszerek, a felemelkedés meggyorsítását biztosító további teendők vonatkozásában. K­iderült, hogy szakembereink most már jól látják, hogy a szakmai munka frontján hol kell erősíteni. De az eszmecserék so­rán az is kiviláglott, hogy a jövőben sokkal többet fognak tenni annak érdekében, hogy az egyéni képessé­geket, a csapategység, a játékstílus és taktika kialakulását célzó munka mellett nagyobb szerepet kapjon a legjobb emberi vonásokat felszínre hozó és alakító nevelő tevékenység is. Semmiképpen sem célja írásunk­nak az, hogy túlzott jelentőséget tu­lajdonítson egy ilyen néhány napos továbbképzésnek. Nem is azért írunk róla itt, hanem azért, mert az ottani megnyilvánulásokból olyan következ­tetést lehet levonni, hogy a labda­rúgás mesterei jól összpontosítanak a feladatokra, ez pedig már önmagá­ban véve is a további sikerek zá­loga. S magában rejti annak a lehe­tőségét, hogy az új esztendő mérle­gének elkészítésekor mindannyiunk­nak több öröme lesz 1977 telén. N­éhány számadatból — amely az MLSZ karácsony előtti tájékoztatóján elhangzott — jóleső érzéssel lehet megállapítani: jó úton jár a magyar labdarúgás, hogy igazi tömegsporttá váljék. A sportág népszerűsége miatt eddig sem panaszkodhattunk, hiszen ez a szép sport már századunk első évti­zedében is az élre tört, s ha akadtak is hullámzások vagy megtorpanások, a lényeg mégis csak az, hogy a focit milliók szeretik. A tömegsport-jelle­get azonban nem az érdeklődők, ha­nem a résztvevők száma fejezi ki igazán. Nevezetesen az, hogy a kü­lönböző szintű bajnokságokban, és egyéb szervezett keretek között ma hazánkban mintegy 16 ezer csapat játszik rendszeresen. Az utóbbi há­rom esztendő alatt — de különösen a most folyó bajnoki évben — ug­rásszerűen emelkedett az utánpót­láskorú játékosokból alakult csapa­tok száma, ez most 5 ezer fölött van. Hazai viszonylatban ez nagy ered­mény, de a legfejlettebb labdarú­gással rendelkező országokhoz ké­pest a fiatalok aránya még mindig alacsony. Ezért hát nem lehet meg­állni, tovább és sürgősen kell javí­tani az arányt, még akkor is, ha a pályák jelenlegi száma bizonyos kor­látokat szab. A tömegsporttá válás­nak csalhatatlan jeleit mutatja, hogy óriási tömegek játsszák a kispályás labdarúgást. Nehéz felmérni, hogy az iskolákban, szakszervezeti üzemi, szövetkezeti, KISZ-rendezvényeken hány fiatalnak-idősebbnek adnak lehetőséget a játékra. E mozgalom méretéről csak egyetlen, de jellemző szám: a vasasok szakszervezete meg­rendezte a Szocialista Brigádok kis­pályás labdarúgó bajnokságát, s eb­ben 1280 csapat indult! Ha figye­lembe vesszük például azt is, hogy a vasasokon kívül még hány szakma van, ha tudjuk azt is, hogy csak a legjobban dolgozó brigádok kapták meg a Szocialista Brigád kitüntető címet,­­ máris elképzelhetjük, há­nyan játszanak kispályán. Mert eh­hez a focihoz adottak a feltételek! Az MLSZ úgy tekinti a kispályás labdarúgást, mint a sportág egyik további népszerűsítőjét, amely keve­sebb megkötöttséggel — játékosok száma, pálya, felszerelés, stb. — ad lehetőséget a rendszeres sportolásra. S mivel immár százezrek űzik, meg­találja majd a módot arra is, hogy segítse további elterjedését. E­bben a rovatban már írtunk róla, de az ügy fontosságára való tekintettel hadd említ­sük meg újra az MLSZ által a múlt évben kidolgozott átigazolási sza­bálymódosítást. Köztudott, hogy csak saját erő­ből még a legnagyobb lelkiisme­rettel dolgozó klubok sem tudják biztosítani a teljes utánpótlást. Sa­ját klubon belül is előfordulhat, hogy éveken keresztül nem fejlődik ki megfelelő játékos egy vagy több posztra. Ilyenkor az elmaradhatat­lan erősítés miatt játékosigazolásra van szükség. Ez a helyzet egyébként az egész világon. Az is előfordul — nem is ritkán —, hogy kis csapat­ban, falun vagy kisvárosban kiemel­kedő tehetség tűnik fel, aki nem lenne képes teljes tehetségét kibon­takoztatni, ha nem kerülne maga­sabb osztályban szereplő csapatba. Hogy ezek a mindennapos problémák különösebb kötöttségek miatt meg­oldódhassanak, az MLSZ lehetőséget ad az azonnali átigazolásra — ala­csonyabb osztályból magasabba! En­nek célja közismert: induljon meg a fiatalok, a tehetségesek gyorsabb áramlása a minőségi csapatokba, mert ez is segíti az általános színvo­nal emelését. Egy szabály azonban csak akkor érheti el a célját, ha a le­hetőségekkel az illetékesek élnek is! M­i kell tehát ahhoz, hogy ez a szabály, amely egyik hétről a másikra lehetővé teszi, hogy megyei, vagy járási csapatban, vagy akár az NB III-ban, vagy az NB II-ben szereplő kiemelkedő te­hetség a magyar labdarúgás legelső vonalába felkerüljön? Az kell, hogy az illetékesek fel is fedezzék ezeket a tehetségeket. Az kell, hogy alapo­san kivizsgálják: valóban szükségük van-e a kiszemelt fiúra? Az kell, hogy ha középcsatárra van szüksé­gük, akkor ne balhátvédet, ha közép­pályásokban van hiány, akkor ne szélsőt igazoljanak le! Törvény az, hogy a csapatszervezésnek egyik fontos formája az idegenből történő játékosigazolás. Ha ez meggondoltan, a szükségletek mindenoldalú figye­lembevételével történik, akkor hasz­nos a csapat, s végső soron az egye­temes magyar labdarúgás számára. És használ a játékosnak, aki olyan viszonyok közé kerül, ahol nincs szakmai akadálya annak, hogy ma­gasabb színvonalú szakmai munka eredményeképpen kibontakozhassék. Ha viszont az átigazolás elhamarko­dott, felületes, csak azért történik, hogy ne más csapat vigye el a játé­kost , akkor a labdarúgó elvész a közösség számára, akkor a szakosz­tály játékostemető lesz. Mi tehát a teendő? F­el kell fedezni a tehetsége­ket, s ha gondos tanulmá­nyozás után úgy tűnik, hogy erőssége lehet a csapatnak, akkor igazolni kell! A jól sikerült kivá­lasztás és igazolás emeli a színvona­lat, erősíti az élvonalat, s ez labda­rúgásunk mai helyzetében nagyon fontos! Ez vezette az MLSZ-t e sza­bálymódosítás megalkotására, a bü­rokratikus akadályok elhárítására. Most már csak az szükséges, hogy a szakosztályok éljenek is a lehető­ségekkel.

Next