Labdarúgás, 1984. január-december (30. évfolyam, 1-12. szám)
1984. január / 1. szám
nultunk harcosan, de sportszerű eszközökkel küzdeni. Még az is felmerült bennem, hogy egyszer majd én is híres birkózó leszek, a grund, a futball gyorsan megsemmisítette ezt a tervet. Bátran elmondhatom, minden sportághoz jó szívvel vagyok, s ha nem is ismerek minden szakkifejezést és szabályt, a többségéhez legalább szurkolói szinten értek, s ezért élvezem is mérkőzéseiket. ■ Hosszú ideig az MLSZ elnökségének tagja volt, s aztán elnökhelyettesi tisztet is betöltött. Hogyan emlékezik vissza erre az időszakra ? — Mitagadás, nincs kedves emlékem azokból az időkből. Szívesen dolgoztam, de úgy érzem, akkor a szövetség elnöksége előtt sokkal több volt a korlát, az érthetelen akadály. Talán a labdarúgó élet nem volt anynyira bonyolult, mint most, de az elnökség irányító munkája így sem okozott nagy örömöt. Fogalmazzak világosabban? A szövetségre túlságosan rátelepedett a Hivatal. Ha jól emlékszem, akkor én már miniszterhelyettes voltam a munkaügyek terén, és sehogyan sem fért a fejembe, hogyha valamit ott az elnökségben megvitatunk, jól kielemezve, megfontolt döntést hozva, s aztán tudjuk meg, hogy tulajdonképpen már előttünk eldöntötték a kérdést. Hát akkor miért tárgyalunk, miért raboljuk egymás idejét? — kérdeztem akkor, s kérdezem most is. Aztán az MLSZ elnökhelyettese lettem, Terpitkó András elvtársam és barátom elnöksége mellett, s ekkor sem tudtuk megváltani a világot. Nem sokkal később valaki kiderítette, hogy a hozzám hasonló beosztásban dolgozók nem vállalhatnak munkát társadalmi szervezetekben, ekkor maradtam ki a szövetségből, saját elhatározásomból, a szerintem helytelen állásfoglalásnak engedelmeskedve. Annak a rendelkezésnek az volt a mozgatórugója, hogy a felső vezetésben dolgozók „kellő szakértelem nélkül" feleslegesen avatkoznának a társadalmi szervezetek ügyébe, s talán még vissza is élnének hatalmukkal. Szerintem, ha valakinek hatalma van, társadalmi munkát végez, és tisztességesen akarja segíteni az őt körülvevő szervezetet vagy testületet, abból csak haszon és jó származhat. Én a hatalmukkal viszszaélő vezetők ellen léptem volna fel. Az OTSH legújabb történetével függ össze, hogy az elnök és az elnökhelyettesek bizonyos sportágak patrónusai, ami azt jelenti, hogy azokban különösen járatosak, kapcsolatuk pedig az átlagosnál jóval szorosabb. — Amikor átvettem az OTSH vezeését, meglepődve tapasztaltam, hogy néhány vezető a munka megosztásáak a lehető legegyszerűbb formáját álasztotta. Az egyik kizárólag csak gazdasági ügyekkel törődött, a másik jupán a versenysportért tartotta mait felelősnek, következésképpen egyek elszakadtak az élettől, a sportgak problémáitól. Ennek a felismerések eredményeként kialakítottunk egyyan rendszert, hogy az OTSH vezeti, függetlenül a kialakult munkamegosztástól, amelyet mindenkor tisztletben tartunk, patronáljanak bizoyos sportágakat, az azokhoz fűződő apcsolatukat töltsék meg érzelmeket, fokozott őszinteséggel és bizammal, megértéssel. Nekem - öröömre — a labdarúgás, a birkózás, a fkk és az ökölvívás jutott. Ezekben a sortágakban olykor tárgyalópartír vagyok, máskor tanácsadó, vagy a nehezen megoldható problémák segítője. Nem az OTSH elnökeként avatkozom a dolgokba, hanem olyan vezetőként, akit elfogadnak, akiről tudják, hogy a sajátos nehézségeiket észlelem és ismerem. ■ A közelmúltban a magyar labdarúgás igazán jelentős változásokon ment keresztül. Vajon egyértelműen jót tettek és tesznek ezek a módosítások a sportágnak? — Jelentős változások kezdődtek el, s a továbbiakban is erősnek látszik a változtatási szándék. Én igen jelentősnek tartom az újfajta anyagi ösztönzés bevezetését, amely megpróbálja szocialista viszonyok között az amatőr profi státuszt átmeneti állapotában megteremteni, azt, ami eddig hiányzott, s ami az elkövetett hibák többségének szerintem oka is volt. A játékosok, legalábbis az NB-sek profiszerű anyagi és erkölcsi elismerésben részesültek, miközben a követelmények, a jogszabályok, az igazolási, és átigazolási megoldások úgymond klasszikus amatőr szinten maradtak. A cél tehát egyértelműen az, hogy ne csak hivatásosokat megillető módon adjunk, hanem azoknak kijáró módon követeljünk is, kezdve a szerződéskötéstől az erkölcsi-morális kérdéseken keresztül egészen a játékfelfogásig. Arról van szó, hogy az élvonalbeli játékosoknak jól kell futballozniuk, mert csak így lesz olyan a látogatottság, ami meghozza a kellő nagyságú bevételt, ami aztán megalapozhatja a labdarúgók anyagi helyzetét. Ez a játékosra, a csapatára, s közvetve az egész szakosztályra ösztönző hatással lehet, s végre hozzásegíthet az egészséges szerkezeti differenciálódás kezdetéhez. Lényegesnek tartom a labdarúgásban, majd a tapasztalatokat felhasználva más sportágakban is a külföldi munkavállalások engedélyezését. Társadalmi, gazdasági és kulturális életünkben, egész politikánkban a nyíltság elveit valljuk, s ez alól nem lehet kivétel a sport sem. Széles körű kapcsolatokat tartunk fenn sportbarátainkkal, ugyanúgy a jelentős sporttradíciókkal rendelkező tőkés országokkal, miként a harmadik világ nemzeteivel is. Sok labdarúgó külföldi szerződéskötését engedélyeztük, mert tudtuk, hogy értékes tapasztalatokat gyűjtenek, s amikor hazatérnek, át is adják a tanultakat. A játékosok érzik a bizalmat, tudják, hogy nem kell szabálytalan eszközökhöz fordulniuk, mert tisztességes munkával szabályos körülmények között is eljuthatnak külföldre, e cél érdekében meggondolatlanul hazájuknak sem fordítanak hátat. És ha már a munkavállalásról szót ejtettünk, érdemes arról is beszélni, hogy nem csupán a kifelé áramoltatást, hanem a befelé irányulót is támogatjuk, szívesen fogadjuk. És nem csak a labdarúgásban, hanem még egy sor sportágban. A munkavállalások kapcsán arról sem szabad megfeledkezni, hogy az országhatárokon kívül szereplő játékosaink és edzőink keresetük egy részét a Magyar Olimpiai Bizottság számlájára kötelesek befizetni. Az előzőekben egyszer már sejtette, amiről barátai, munkatársai is tudnak: a Honvédhoz húz a szíve, leggyakrabban a pirosfehérek — no és persze a piros-fehér-zöldek, azaz a magyar válogatottak — mérkőzéseire látogat ki. — Ismerek olyan sportvezetőket, akik váltig csak azt ismételgetik, hogy ezt vagy azt a sportágat mennyire szeretik, arról viszont mélyen hallgatnak, hogy vajon melyik is a kedvenc csapatuk. „Nekem teljesen mindegy, hogy melyik csapat van a pályán, engem csak a játék érdekel” — ez kétség kívül képmutatás. Amikor én a Honvéd-pályára megyek, akkor drukkerként érkezek és nem ritkán úgy is viselkedek, örülök, hogy a lelátón nem az OTSH elnökét látják bennem, hanem egy ismerőst, aki a piros-fehéreknek szorít, úgy mint a csapat többi szurkolója. Mondanom sem kell, a Honvédhoz fűződő szimpátiát azonmód el kell felejtenem, amint átléptem a hivatalom küszöbét. Azért a Honvédról hadd mondjam el, hogy a hazai színvonalat alapul véve a legjobbak között foglal helyet. Komora Imre és segítőtársai dicséretesen igyekeznek, s ennek az iparkodásnak bizonyára meg is lesz az eredménye. Ha ehhez a szívós küzdeni tudáshoz a jövőben a mostaninál nagyobb tudásanyag járul, a nemzetközi porondon is bekövetkezhetnek a várva várt sikerek, örömünkre, egyre több csapat próbálja a hibák forrásait elsősorban munkával, a korábbiaknál nagyobb és erőteljesebb munkával orvosolni. 1. Sajtókonferenciákon, hivatali értekezleteken, de magánbeszélgetések közben is gyakran tesz említést az erkölcsi nevelés fontosságáról, a morális kérdések megoldását sürgető intézkedésekről és tervekről. Mi a helyzet a labdarúgás házatáján? — Mindenek előtt le kell szögeznem, hogy a labdarúgás nem külön világ, az edzők és a játékosok ebben a sportágakban is erényekkel büszkélkedő, s hibák miatt szégyenkező emberek. A különbség az, hogy az élvonalbeli labdarúgók és mestereik a „kirakatban" álló emberek, többet foglalkoznak velük, mint más sportág menőivel. Sajnos, a játékosok között szép számmal akadnak akaratgyenge, a munkát cseppet sem kedvelő emberek, akik elherdálják a magukban hordott kincseket, akik azt hiszik, hogy a technikai tudásukkal, a rendkívüli labdaérzékükkel mindent megoldhatnak. Nem elsőként mondom ki a nagy igazságot: futballozni nem csak tudni kell, annál többre van szükség, a játékot szeretni kell, mi több, mélységesen tisztelni, no és persze a pályán kívül is mindent meg kell tenni a „szent ügy” érdekében. Ha a felsorolt kívánalmak közül csak egy is teljesítetlen marad, a játékos középszerű marad, vagy még ezt a szintet sem éri el. A nevelés ügye ezért számított eddigi tevékenységem egyik legfontosabb kérdésének, s lesz a vesszőparipám a jövőben is. A másik fontos kérdés, a játékosok nyugodt és zökkenőmentes átállásának segítése az aktív esztendők után, a búcsút követően a „civil“ életre. Mindenképpen fel kell számolni az ingyenélést, ahogy én mondom, a sportolók prostitúcióját, senki sem lehet csak azért gazdag, mert egyszer, hajdanán ügyes és eredményes volt a pályán. Mi igyekszünk mindenkinek megadni a lehetőséget, hogy még pályafutása csúcsán hozzákezdhessen a jövő építéséhez. Az élsportolók többsége ugyanis a legsikeresebb évek közben kényszerpályán mozog, nem választhatja meg, hogy mitévő legyen, a sporttal kapcsolatos követelmények a kínálkozó lehetőségek egész sorától fosztják meg. Összefoglalva: hiányos az az egyesületi munka, amely nem alakít ki a játékosokban kellő sportmagatartást, s amely nélkülözi az életre nevelést, nem segít a szakmává 3