Asszonyok, 1969 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1969-01-01 / 1. szám
2 Nyikoláj Livilyevs HIAPLUCARII/1 Hosszú az éj Északon. A csillagok is megfagynak. A Hold sárgaszemű bagolyként elrejtőzik a hideg elől a hófelhőkbe. Hosszú az éj Északon. Olyan hosszú, hogy elfelejti az ember, milyen is a Nap. Éppen ezért nem lehet elkerülni egy fénysugaraktól szikrázó ablakot. Gyerekek szoronganak a fény körében, dermedtségből felengedő orrukkal szipákolnak, és zajonganak, mint a verebek tavasszal az erdei tisztáson . . . Amikor pedig az apróságok szétszélednek, mert itt az alvás ideje, a legények tűnnek fel. Az ablaküveget bolyhos dér függöny vonja be. Nehéz rajta benézni. Talán csak oly módon lehetne, mint a kisgyerek csinálja, aki leheletével olvaszt egy aranyló, kerek rést az üvegen . . . De ilyesmire még a legelszántabb legény sem vállalkozik, mert rajtakaphatják. Csak a szarka lehet ennyire kiváncsi. A legény inkább didereg a fagyban és büszkén álldogál távolabb. Talán álmodozik ... De miről? Ki tudja. Bent az óvodában nincs még nagy meleg. Kjunnyej, az óvónő pulóvert, sínadrágot meg üveggyönggyel díszített, könnyű mellényt visel. De neki melege van . . . Időnként bal kezébe veszi az ecsetet, és fekete hajfonatának puha bojtjával — széles, füstszürke szalag díszíti — mint egy legyezővel, meglegyezi kipirult arcát. Majd ismét bemártja az ecsetet, s a keze alatt hajlékony szárú virágok nőnek, a Nap felé nyújtóznak. Fest és dalol. Szeret énekelni. Hisz abban, hogy a nedves falak a festékkel együtt magukba szívják a dalát is, és az majd sokáig zeng tovább az embereknek. De nemcsak dalokkal népesíti be a szobát. A sarokból a rózsaszínű Napocska kandikál elő álmosan. A vadrózsabokor alól tűzvirágok tipegnek ki a zöld tisztásra. Álmosan felemelik a fejüket, és leveleikkel — mint fázósan összeráncolt tenyérrel — mohón kapkodják a meleg napsugár nyalábjait. Megmelegedtek, megszépültek, hajladozva állnak. Hajladoznak a már-már túlontúl rájuk nehezedő napfényözön súlya alatt. — Tral . . . lala ... — hangzik a tisztás fölött. Szorgalmas kis csalogány ez, az Aal Duub Masz szent fáján fészkel. A fa leveleiről fénylő üvegcsengőkként csüngenek alá a harmatcseppek. A csalogány hol az egyik, hol a másik csengőt kopogtatja csőrével: tral-lala. És ágról ágra, fenyőtől nyírfáig visszhangzik a csilingelés: — Tral-la-la . . . — Csirr-csurr-csirr-csurr . . . — csacsog válaszul a tölgy gyökerei közt ébredező kristálytiszta forrás. Megmozdult a nyárfa alatt a tinórugomba is. Szép halkan félretolta a fűszálakat, körülnézett, és mivel úgy döntött, hogy még nem vehették észre, olyan kicsiny, hirtelen nőni kezdett. Azután a fenyő ágain, akár a csigalépcsőn, vörös gombolyagként lesiklott egy mókus. Odafutott a forráshoz, belenézett a víz tükrébe. Nyilván megszédült a saját szépségétől, mert belepottyant. A póruljárt hiú mókust kinevetik a vidám nyulacskák, lefröcskölik az iderepült vadkacsák . . . Kjuinyej maga sem tudja, mindez hogyan sikerült neki. Hiszen rajzolni is alig tud. Egyébként ez nem is nagyon izgatja. Sikerült? Nagyszerű. Inkább azon töpreng, miként lehetne megoldani, hogy a forrásvízből kialakult tavacska kékje ne csak a fal alját foglalja el, hanem az egész szobát betöltse, és vizén kivirágozzanak a mélyből reggelenként felbukkanó liliomok. Váratlanul megcsikordul a befagyott ajtó. Hosszúszőrű bundában, kucsmában, a telep pártszervezője, Oszip Ivanovics lép be. Kjuinyej megdermed. Hiszen még nem meszelte be, nem festette ki a többi szobát, csak ezzel bajlódott. Ezt is a saját feje után csinálta . . . — Jó estét, fekete szemű tündér! Mi újság? — kérdezi a férfi, amint átlépi a küszöböt. És mintha a forrásból már valóban jó kerekedett volna, óvatosan felemelte kutyabőr bocskorba bújtatott lábát a padlóról. Majd leguggolt. Hosszú ideig nézelődött így. Nézett és hallgatott. Végül elmosolyodott: — Varázsló vagy . . . Igazán mondom. De mit tegyünk? Szilveszterre meg kell nyitni az óvodát. Hogy a gyerekek már itt táncolhassanak a fenyőfa körül. Igaz, még van idő. De ha így akarod kifestegetni az egészet. . . Küldjünk segítséget ? — Nincs rá szükségem — utasította vissza a lány. — Magam is győzöm. Csak a mennyezetet fúrják át és helyezzék el a távcsövet. Olyan távcső kell, mint a kaleidoszkóp. Ha fordítunk rajta egyet, ragyognak a csillagok. Ha ismét fordítunk, virágok bomlanak szét, ha újból fordítunk, a különböző országokat látjuk . . . Oszip Ivanovics előremeresztelte a hidegtől pirosra csípett állát, megnézte a frissen fehérre meszelt mennyezetet, és mosolygott: — Ezt jól kifundáltad . . . Aztán megígérte, hogy minden segítséget megad, és elment. Újra csilingelő patakként árad az ének, összefolyik az északi fény szivárványszíneivel, amelynek lobogó ragyogása e kis kéz egyetlen mozdulatára kivirul a tó partján, a bolyhos ágakon. Nem hiába hívják a lányt Kjunnyejnek, ami jakut nyelven azt jelenti: Napsugárka. Bottlik Sándor fordítása