Lányok, Asszonyok, 1988 (44. évfolyam, 1-12. szám)
1988-01-01 / 1. szám
kát végezzen - mondja a hetvenéves Grigorij Satyernyik. - Büszke vagyok minden sikerére. Tetszik, hogy kedvvel végzi a munkáját, hogy fegyelmezett és agilis. De mi, idős emberek szívesen veszszük, ha egy fiatal nő gyöngéd, kedves. A mai agilis nőnek vannak előnyei is, hátrányai is. Az a fontos, hogy tudjon mértéket tartani, és ne feledje, hogy az agilitás nem zárja ki a nőiességet. I Nyina Krasznova immár tizenöt esztendeje vezeti főiskolánkat - mondja Jurij Kovalenko, a minszki Idegen Nyelvek Főiskolája fordításelméleti és -gyakorlati tanszékének vezetője. - Kétségtelen, hogy a női vezetőknek több a nehézségük és a problémájuk, mint férfi kollégáiknak. A nő például sokkal emocionálisabb, tehát gyakrabban kell uralkodnia magán. Van családja, ezért ügyelnie kell arra, hogy ha otthon valami bánat éri, ne éreztesse a munkahelyén, és fordítva, ne vigye haza a munkahelyi gondokat. Bármilyen magas állásban van is a mai nő, akárcsak évszázadokkal ezelőtt, tudnia kell ízletesen főzni, barátságossá tenni a lakást. Igen, tudom, mennyire nem könnyű egy nőnek eleget tenni minden követelménynek. Annál is inkább, mert munkája megítélésekor nem számíthat elnézésre. Mégis amellett vagyok, hogy a nők dolgozzanak, legyenek vezetők. Mindenesetre a mi főiskolánkon sokkal jobb a légkör azóta, hogy nőt neveztek ki rektornak. Például nagyobb lett a fegyelem, s ugyanakkor valahogy bensőségesebb a hangulat. Olykor azt mondják, hogy az agilis nő érzéketlen, kemény, racionális... Elnézést, de ez szamárság. Nem mindig lehet és kell külsőségek alapján ítélni. A nők pedig...Amikor a szakmai kvalitások kerülnek szóba, mindjárt különbséget tesznek férfiak és nők között - mondja értetlenül Krasznova. - Miért meglepő, hogy egy nő professzor vagy igazgató? Ha, mondjuk, favágó vagy kovács lettem volna, akkor megérteném. Mert fizikailag valóban gyengébb vagyok. De másban aligha. - Mások természetesen jobban látják, milyenek vagyunk - bólogatott Alla Vasziljevics. - De úgy vélem, nincs értelme „visszafordítani a folyót" -Szerintem, a nők maguk indították el ezt a vitát - mondja mosolyogva Ljubov Hotileva. - A férfiak pedig... Szeretnek bennünket, és természetesen tudják, hogy már nem változunk meg. N. Baldik ! A kolléga látja a problémákat. S Együtt gondolkozni, érezni, álmodozni... Közönséges női cipő: fekete, egyszerű, lapos, stabil sarok. Tükörfényes, és majdnem teljesen újnak látszik. Mégsem közönséges, hanem egy karmester cipője: minden hónapban cserélik a talpán a foltot, mert úgy látszik, egy óra a dobogón felér egy rossz úton való hosszú gyaloglással. Az asszony a hatalmas kórus középpontjában áll. Kézmozdulata, beszédes tekintete, amellyel bármilyen érzelmet képes kifejezni, egy pillanattal megelőzi a hangok születését, és máris áradnak a hangok a terem boltívei alatt, szárnyallnak, akár a szabad szél. Ennek a törékeny nőnek megadatott az a ritka képesség, hogy átplántálja az emberekbe ugyanazt a zenei képet, amely benne magában él. Veronica Garstia zavarba jött, amikor a konzervatórium elvégzése után felajánlották neki, hogy legyen a híres Doina kórus vezetője. Mindig nagyon szerette a kórusmuzsikát, a Doina hangversenyeit lélegzetvisszafojtva hallgatta, s arra gondolt, milyen nagy boldogság lehet ebben a kórusban énekelni. És egyszeriben rászakadt a nagy felelősség: ő lett a kórus vezetője! Az új karvezetőnek azt tanácsolták, hogy először is tanulmányozza a repertoárt. Három hónap múlva már a fejében volt minden szó, minden hangjegy. A próbán a karmester átadta a helyét Veronicának, hogy lássa, mennyire sajátította el az anyagot. Az első pillanatban úgy érezte magát, mint amikor egy úszni nem tudó embert bedobnak a mély vízbe. És a nádszálvékony lány az izgalomtól és a félelemtől verejtékezve felment a színpadra. A muzsikusok és a kórustagok szemében kíváncsiság. De megtörténik a csoda: az első hangokat meghallva megfeledkezett az izgalomról, a félelemről. Amikor elhalt a zene, süket csönd lett a teremben. De a következő pillanatban kitört a tapsvihar. „Bravó, Veronica, bravó!" - hallatszott innen is, onnan is. - Nehéz időszakban vettem át a Doinát. Akkor vált meg a kórustól a vezetője és vele együtt sok énekkari tag. Elmaradt minden vendégszereplés. Lényegében az volt a kérdés, legyen vagy ne legyen a Doina. De nem én ráztam fel a kollektívát, hanem az rázott fel engem. Azon a napon, amikor először vezényeltem hivatásos művészeket, és ők őszintén megtapsoltak. Akkor kezdtem hinni a saját erőmben - emlékezik Veronica Garstia, a Szovjetunió kiváló művésze, Moldova állami díjasa, a Doina Akadémiai Kórus művészeti vezetője és vezető karnagya. Garstia és a Doina már 30 esztendeje elválaszthatatlanok egymástól. Nevüket bejegyezték a köztársaság Aranykönyvébe. Ebbe azokat a kiváló embereket és kollektívákat jegyzik be, akikre büszke Szovjet-Moldova. Az ő vezetése alatt nyerte el a kórus a kitüntető akadémiai jelzőt. A Doina jelentősen bővítette a repertoárját. Műsorán tartja orosz klasszikusok, szovjet és nyugati zeneszerzők Haydn, Händel, Bach, Mozart, Beethoven műveit. A nemzeti zeneszerző-iskolát olyan nevek képviselik, mint Niaga, Lobol, Doga, Lungu, Zagorszkij, Tkacs. És természetesen énekelnek moldovai népdalokat, a szovjet népek és a világ népeinek dalait. A repertoár állandóan megújul, csak a kitűnő előadás változatlan. A Doina (lefordítva Dal) a moldovai énekkultúra lelke lett. A kórus előadásmódja virtuóz, könnyedén megbirkózik a legbonyolultabb többszólamú művekkel is. Minden szótag tiszta, érthető. Különös értéke a kórusnak, hogy sok nyelven énekel: moldovai, orosz, ukrán, belorusz, latin, ószláv, német nyelven. „Maximálisan ki van aknázva a kórus minden lehetősége" - fejezte ki tömören elragadtatását Gustav Ernesaks, a híres észt karvezető. A Doina művészi teljesítményében benne van Veronica Garstia ritka tehetsége és szervezőképessége. A kórus vezetője nagy beleérzéssel képes megszólaltatni a legkülönbözőbb iskolák és stílusok alkotásait. Interpretációi mindig igazak, meggyőzők és gyönyörűek. Csak ő tudja, milyen hosszú, megfeszített mindennapi munka előzi meg az előadókra gyakorolt bámulatos hatás rövid óráit. Teljes odaadást követel meg tőlük, de legelőször önmagával szemben igényes. Sokakat ámulatba ejt vaskemény önuralma. Egyik alkalommal megfájdult a lába, nemhogy járni, de rálépni sem tudott. Este pedig hangverseny volt. A kórus a színpadon izgatottan leste, eljön-e. A karvezető a megszokott könnyed, szapora léptekkel ment ki a színpadra. Emberfeletti erőfeszítésébe került ez a könnyedség. Büszke, erélyes arc. Átható tekintet. Határozott mozdulatok. Ő lenne az az egykori szégyenlős leány? A kollégája, aki hosszú évek óta dolgozik vele, kijelentette: „El nem tudom képzelni, hogy Veronica sírjon. Egyszerűen nem tud sírni." Akkor sem látott senki könnyet a szemében, amikor zongoraművésznek készülő fia majdnem elvesztette a fél kezét. „Apám is zokogott - emlékezik Vjacseszlav -, de anyám igyekezett eltitkolni kétségbeesését, hogy erőt adjon nekem. Csak akkor engedi el magát, ha magára marad. Egyszer azonban láttam sírni. Nagy, pudvás gombához hasonlító, szalmatetős házikóban álltam, és csodálkozva arra gondoltam: anyám a gyermekkoráról mesél, s nekem nehezemre esik elhinni, hogy azóta mindössze harminc esztendő telt el." Mindig magasnak képzelte magát, mert kicsi kora óta az alacsony gabona fölé hajolt a mezőn. Nagy volt a család, tíztagú, és mindenki fáradhatatlanul dolgozott, mégis szegénységben éltek. A föld tulajdonosának adták oda a termés háromnegyedét. A megmaradt egynegyed rész soha nem tartott ki újig. Az apa legalább az egyik lányát szerette volna taníttatni. A kedvencére, Veronicára esett a választása. Együtt mentek Kisinyovba, a pedagógiai főiskolára, és ott megtudták a keserű igazságot: mindenüket el kellene adni, hogy kifizethessék Veronica egyévi tandíját. Szótlanul tértek haza. Az apa bűntudatosan és zavartan, meggörnyedve lépett be a házba. 1940-ben, a szovjethatalom kikiáltásakor minden megváltozott. A család elsőként lépett be a kolhozba. A gyerekek olyan holmikat kaptak, amelyekről addig nem is álmodhattak. Először kaptak cipőt, kartonruhát. Esténként leültek a hosszú asztalhoz, az édesanyjuk ünnepélyesen töltögette a bögrékbe az illatos teát az új rézszamovárból. Veronica úgy érzi, máig sem ivott olyan finom teát. Szombatonként az egész család összegyűlt a szobában. Az édesapának jó hallása, szép basszushangja volt, rengeteg népdalt tudott. Lelkesen szólt a családi kórus. Gyönyörű napok voltak ezek Veronica számára! Gondolatai és érzései egy csodálatos világba röpítették, ahol a hangok széppé teszik a földet és az életet. Amikor a falusi klub vezetője lett, rögtön szervezett egy műkedvelő kórust. A szemléken és olimpiákon azonnal magára vonta a tapasztalt pedagógusok figyelmét. „Milyen és mégis... B ^ ■ 2