Lányok Lapja, 1887 (13. évfolyam, 1-24. szám)
1887-09-11 / 17. szám
<56 LAPJA LÁNYOK XVII. füzet e• No, akkor a körték visszamennek addig a tarisznyába, — tréfált Iván, — mert előbb jönnek a hölgyek. És, hogy ezt máskor el ne felejtsd . . . Iván egy fabaraczkot pattantott el Peti buksi fején. — De hisz a tarisznyámból a hölgykisasszony volt az első, — vigyorgott a kanászgyerek, kinek igen tetszett Iván tréfája: — most meg a hölgy, tekintetes asszonyom, a kebelemből lesz az első; — ezzel egy darabka piros rongyba kötött csomócskát húzott ki durva vászon ingéből, szerinte kebléből. — Hát ez mi? — nevetett Flóra néni is. — Tylní! ez nagy dolog! Nézze meg csak tekintetes asszonyom: negyvenegy ezüst pirzula és hét réz krajczár. Ezt instálom szépen, magának hoztam. — Peti, — szólt Flóra néni komoly szigorral, — hát ezt a pénzt miféle körtefa tetejéről vetted el ? — Elmondom én, instálom szépen, töviről-hegyire : hát az öreg púpocskánk azt mondta, mert megkérdeztem ám , hogy itt Pesten pénz kell, tömérdek pénz ! Azért nem is gyüjtem mostanig. Faragok hát tömérdek kanalat, mondok, az tömérdek pénz. Mert mióta a malaczokat elvitte az áradás, ezt’ meg a házereszt is levette és a viz bebújt a szobába, az a szegény öreg szülém ijedtében meghalt, hát azóta nincs kinek viseljem a gondját. Azért gyűttem magukhoz, hogy együtt legyünk. A gyermekek folyton nevettek Peti előadásán és a pofákon, melyekkel kisérte. — De hogy leltél ránk ? — csodálkozott Erzsike. — Az öreg papocska felirta, ezt’ okosok itt Pest városába az emberek, csak belekukkantak a czédulába, mindjárt megértették, hogy magokat keresem. Egyenesen ide igazítottak . — Jól van Peti, — nevetett Flóra néni is, ki örült, hogy Ivánt s Erzsikét ismét vidámnak látja. — most hát kapsz reggelit. — Faltam én már, instálom szépen, még hajnalban ; volt még egy darab kukoriczakenyerem. De azért a két úri gyermek vidáman osztotta meg reggelijét a kanászfiúval. — Most hát elteszem a négy forint tizenhét krajczárodat, addig is, míg szükséged lesz rá. — szólt Flóra néni. — Azt én a tekintetes asszonynak hoztam. Az öreg papocska azt mondta, hogy Pesten tömérdek pénz kell. Nekem meg nan szükséges. — De majd lesz, ha valami helyet találunk neked. — A már van. A kapujokban a házi mester ur utam állta és kikérdezett magukt’ól is hegyiről tövire. Oszt’ mikor mondtam, hogy Berendek szebb kastélyok volt, mint ez itt, de majd kisöpörgetem én ezt is; hát akkor nem akart beereszteni, míg hozzá nem álltam szolgálatba. — Ej, és mire szegődtél ? — nevetett Iván. — Hát arra, hogy elsőbben is az urfiék szolgája vagyok; csak ha már magokat gondviseltem, akkor fogom a házimester urat, meg az udvart gondviselni. — No, és a házmester mit ád majd neked ezért ? — kérdé Flóra néni. — Azt mondta: ád enni, másra úgy sincs szükségem. Oszt’ hálhatok a konyhájában. —■ Látod, ha már szolgálatod van, akkor kell ruhát és csizmát is venned, — szólt Flóra néni. — Nema. A házimester úr azt mondta : nem kell más, csak cselédkönyv, dobi nekem mezítláb, mert gyorsabban járok. — Igaz, Flóra néni— nevetett Erzsike — egyszer Iván is azt mondta, hogy Petinek nincs czizmája, de lábain szárnyai vannak, mint Merkúrnak. — Lám, ha az a Merk, vagy, mikor ur is mezítláb járt, minek lenne nekem csizma, — röhögött a kanászfiú, — meg azt is mondta a házi mester úr, legjobb ez a vászonöltő, rajtam, mert nem vesztegetem az időt eltűzéssel. Éppen azért fogadott fel, hogy sok dolgom lesz. De magoknak tekintetes asszonyom, meg többet fogok dolgozni. Iván a fiú ez utolsó szavainál egyszerre komoly lett. — Peti, most adjál te nekem egy olyan nagy fabaraczkot a fejemre, amilyet csak bírsz, hogy én ne felejtsem el, amit tőled most tanultam. — Én uram magának fabaraczkot?! Inkább vetek tiz bukfenczet itt egy álló helyemben ! Tudom, arra is meg fog emlékezni , vigyorgott boldogan Peti. — Kedves Flóra néni, — szólt később Iván, — bocsássák meg kérem, hogy én oly önzőn éltem itt kegyeteknél. Nem is gondoltam arra, mennyibe kerül itt az élet, — s nem dolgoztam érte semmit. — Oh, édes jó fiam, — szólt meghatva a néni, — olyan nagy bánatod volt. — Kegyeteknek is nagy bánatjuk volt, még is dolgoztak. De én önzésemben ezt észre