Láthatár, 1937 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1937-01-01 / 1. szám
2 Csuka Zoltán: Délszláv irodalmi est Budapesten magyar és szerb írók sokszor nyújtottak kezet egymásnak közös emberi ideálok eléréséért. Vitkovics és Kazinczy levelezése ezt a szerb—magyar együttérzést bizonyítja s ezt bizonyítja az a mély barátság, ami később Arany János, Szász Károly és a többieknek Zmaj Jovan Jovanoviccsal és társaival fenntartott együttműködését jellemzi. Zmaj, a szerb irodalom egyik legnagyobb költője, Budapesten a Tököleámim igazgatója volt s a hajdani Újvidéken fordította szerbre Arany János és Petőfi legszebb alkotásait. Zmajnak köszönhető, hogy Petőfi János vitéze csak olyan kedves olvasmánya a szerb közönségnek, mint a legendás Kmljevics Marko (akinek történetét egyébként Ady már diákkorában versben feldolgozta). S magyar részről Ábrányi Emil, Szász Károly, Demeter Pál viszonozták ezt a szerb barátságot, amidőn szerb népénekeket fordítottak magyarra. A Láthatár tehát nem járt töretlen utakon, amidőn a harmincas évek kénköves mezőin ismét megpróbált elődei ösvényére térni — legfeljebb nehezebb utakon járt, mint elődei. S a Láthatár nem is pillanatnyi közeledési divatot akart csinálni ezzel az esttel, hiszen sokkal nehezebb időkben is a közeledésnek ezt az elvét vallotta. Több mint három esztendeje, 1933 decemberi számunkban írtuk le ezt a mondatot: „Zmajt méltán nevezhetjük a magyar—délszláv közeledés előharcosának, aki magyar írótársaival együtt tradíciót teremtett azoknak az íróknak, akik a legnehezebb atmoszférában is mindig a szomszédos népek harid megértését és együttműködésének szükségességét hirdették s hirdetik többoldali bizalmatlansággal szemben ma is. Ez a megértés, amelyről Petőfitől és Zmajtól kezdve egészen Adyig és Szentelekyig annyi költő álmodott s hitt, mégis csak el fog jönni s meghozza a ma még frázisként hangzó testvériesülést. . .“ Ezt három év előtt írtuk s Istenem, mi minden történt magyarok és délszlávok között három év alatt. Már-már úgy látszott, minden összeomlik és imé, három év után ismét tisztán cseng ez a mondat, tisztán csillan belőle a szeretetnek az az érzése, amely Zmajt és Arany Jánost is egyként hevítette. S három év után büszkén mutathatunk rá a Láthatár kisebbségtudományi munkaközösségének megalakulásakor leírt mondatunkra is: „A magyarság sorsközössége a szomszédos népekkel nemcsak a fájdalmas múlté, hanem a tragikus jelené is. És hitünk szerint el kell következni az időnek, amikor ezt az igazságot a Dunamedence minden népe felismeri. Elsősorban azonban nekünk, magyaroknak kell olyan szellemi magasságra emelkedni, hogy ezt a sorsközösséget még a mostani súlyos napokban is megérezzük és igyekezzünk megismerni a környező népeket. Ha ezt nem tesszük, ha a szomszéd nemzeteket ignoráljuk, akkor nem ismerjük fel rendeltetésünket, amely bennünket a Dunamedence magvába helyezett és peremre jutott nemzettömbjeinket mint szigeteket ékelte más nemzetek közé. Középeurópa népei előbb-utóbb magukra fognak találni, felismerik egymásrautaltságukat és a magyar nemzetnek a mai káoszban és kavargó sötétségben — mint egykoron — ismét fáklyavivőnek kell lennie! Ezt a szerepét pedig nem töltheti be, ha a szomszéd népeket a realitás közelségéből s minden romantikától mentesen nem ismeri." Az első budapesti délszláv irodalmi est, amelyen a jugoszláv PENKlub kiküldöttei is megjelentek, első gyakorlati megvalósítása volt a Láz