Látó, 1994 (5. évfolyam)
1994 / 2. szám - IRODALOM ÉS ISKOLA - GÁBOR GABRIELLA: Petőfi Sándor: Elpusztuló kert ott a vár alatt...
Kedvenc verseimet fel tudom idézni, de ha igazán akarom élvezni őket, előveszem a kötetet, és végigmegyek a sorokon. Mert egy költő igazi nagysága nem azzal mérhető, hogy műveinek szövegét betéve fújja az ember, hanem azzal, hogy a textuális rögzítés nélkül is élő és jelenvaló, betölti az ember lelkét és képzeletvilágát, összeforr az emberrel. A rossz verset magolással sem tudom a sajátommá tenni. A jó vers viszont, ha nem is marad meg bennem teljes egészében, a maga szövegképével, részleteivel állandóan bennem munkál; nem tudok elszakadni tőle. így vagyok Petőfi verseivel. Különös ez a Petőfi! Olvasói közül legtöbben egyszerű emberek. Ez talán azért is van így, mert ő nem „szállt le a néphez”, neki a lelke fészkelte be a népbe magát. Merészsége az volt, hogy tudta, ezt a réteget akkor sem szabad elhagynia, ha a legmagasabbra emelkedik is. Valahányszor verset írt, úgy írt, hogy ő is egy volt a népből, egy a millió hangból, amelyen át- és átrepesve a nép annyi éneke végül tökéletes remekké válik. S olyan közvetlenséggel és bátorsággal „énekelt”, mint vacsora után akármelyik parasztlegény. A „magasabb igények” prizmáján át nézve versei talán túl egyszerűek, indulatai túl nyersek, szerelmi lírája túlságosan romantikus. Én meg pont ezért szeretem Petőfit; azt a lángoló, nyugtalan embert és költőt szeretem, akit nem lehet faarccal olvasni; azt a költőt, kinek képzelete tele van féktelen csapongással. Ezért képtelen megállni egy-egy hasonlatnál; túlságosan gazdag, túlságosan türelmetlen ahhoz képest nem részletezi, mint barátja, Arany és a többi nyugodt kedélyű költő, hanem egyiket a másik után dobálja, tollából valósággal folyik a kép. Ha Petőfi-kötetet veszek a kezembe, mindig újraolvasom az Itt van az ősz, itt van újra című verset. Csodálatosnak tartom a költeményt, bár egyszerű, mégis üde, kedves, hangulatos. Különösen a szakaszmegformálás s a sima, zökkenőmentes sorátvitel! Mindezek fokozzák, növelik a vers értékét. Egyszer csak úgy, megakadt a szemem azon a költeményen, amelyik az Itt van az ősz, itt van újra után következik a kötetben. Címe: Elpusztuló kert ott a vár alatt. Első két sorára figyeltem fel, s ezzel a lendülettel végigolvastam a verset. Élmény maradt számomra, annak ellenére, hogy nem szerepel a költő legnagyobb versei között de értékes, szép és jellegzetesen Petőfi-vers. Azóta sokszor elolvastam, s most mégis kezembe kell vennem a kötetet, mert mint már említettem, nem túlságosan jó a memóriám, s hogy ismertessem a verset, szükségem van a költemény szavaira, csorbítatlan szövegére. Verselemzés? Hát, nem egészen. Inkább megpróbálom egyik kedves versemet a „sejtelmes ködökből" visszahozni, hogy azokról az érzelmekről írjak, amelyeket e vers ébreszt bennem, azokról a gondolatokról, amelyek megszületnek bennem a vers elolvasásakor. Azzal kezdem, amit a vers keletkezéséről tudni kell. Erdődön született az ottani vár bizonyára megkapó látványának a hatására, 1843 novemberének végén. Itt, ebben a környezetben, „szerelmének bölcsejében” élte át Petőfi életének legboldogabb perceit. A cím jelentéktelennek tűnik, mint a legtöbb Petőfi-versé. Mert Petőfi nem tudott olyan hatásos címekkel élni, mint Ady, például. Mégis, ha elolvasok egy „jelentéktelen" című Petőfi-verset és egy megragadó című Ady-alkotást, a Petőfi-verset választom, annak a világához érzem magam közelebb, annak a képei tetszenek jobban.