Állami tanitóképezde, Léva, 1874
t Rousseau „Emilje.“ Soha paedagogiai mű nagyobb hatást nem tett, oly epochát nem képezett, mint Rousseau „Emilje“. Ragyogó nyelvezete, képekben gazdag volta, az egészen elömlő írói virtuozitás, anynyira elragadó, hogy az olvasó képtelen felőle nyugodtan ítéletet mondani. És pedig viszont egy műnél sem kívánatosabb a szoros kritika, mint épen ennél, hol igazság és tévelygés, lelkesültség és phantasia anynyira átjárják, áthatják egymást, hogy a legkomolyabb olvasót képesek megvesztegetni. Távol minden rendszertől, félig regény, félig tankönyv, mely az által igyekszik a nevelésügy visszás állapotán segíteni, hogy egészen új nevelési alapelveket állít fel. Öt részre oszlik. Az elsőben egy általános bevezetés után előadatik, hogy miként kell bánni a gyermekkel életének első évében; a második magában foglalja a nevelést a 2-dik évtől a 12-dik évig; a harmadik rész végződik a 15-dik évvel; a 4-dik tart Emil nősüléséig; az ötödik rész Emil nejét Sofiat ismerteti és annak nevelését. E gondolatmenet helyett lássuk, mint általánosan jellemző oldalt, az alapelveket s azután Rousseau nézeteit a nevelés egyes elemeit illetőleg. Emil a következő alaptétellel kezdődik: „Minden jó úgy , mint a teremtő kezéből kikerül; minden elfajul az emberek kezében; mert az ember kényszeríti a talajt, hogy más talajnak a terményét; a fát, hogy egy más fának a virágát produkálja; fejre állít, kiforgat lényegéből mindent; szereti a monstrumot, a rendkívülit ; semmit sem tűr meg úgy, amint azt a természet alkotó, még az embert sem; az embert is idomítja, mint a lovat; nyesi, mint a fát. Ha ez nem történnék még rosszabb volna. Azon helyzetben, ahol mi vagyunk, egy magára hagyott ember még inkább ki lenne forgatva lényéből. Előítélet, tekintély, kényszer, példa s az összes társa- dalmi szervezet kiölnéli az emberben a természetet a nélkül, hogy helyébe valamint adnának. Hasonlítana az ember az útszélen nőtt fához, melyet a járó-kelők minden oldalról taszigálnak minden irányba hajtogatnak. — Hozzád fordulok azért gondos anya, aki képes vagy a csírázó fácskát az emberi vélemények lökéseitől eltávolítani.“ Rousseau emez alaptétel felállításában túlmegy az igazság határán. Ellentétben van a dogmával, mint amely az embert csak roszra tartja képesnek, de az eredeti jóságot nem oly szempontból ítéli meg, a mint kellene. Ő ez eredeti jóságot absolutnak tartja. Pedig a gyermek kezdetben sem nem jó, sem nem rosz; cselekedetei sem nem erkölcsösek, sem nem erkölcstelenek, hanem általában természetesek. — A gyermek, mint lelkes lény termettséggel bir a szabadságra; e termettség szükségszerüleg kifejlődik s képesíti úgy a jónak mint a rosznak megkülönböztetésére. Csak ezután cselekszik öntudatosan és saját felelősségére ; erkölcsi lény lesz, s a szerint a mint szabadságával élt, nevezhető jónak vagy rosznak. Alaptételének megfelelően azt kellett Rousseaunak kívánni a neveléstől, hogy az a természethez térjen vissza, ami az ő értelmezése szerint nem egyéb, mint a kezdetleges állapothoz való visszatérés. Ezért beszél csupán az ember neveléséről általában, tekintet nélkül az állás- vagy pályára. Emil az emberiséget képviseli, a kit nevelőjének természetszerűen kell nevelni. — „Emil azonban nem olyan vadoncz, a melyik a pusztába száműzetett, hanem olyan, a melynek városban kell lakni ; — neki meg kell találnia azt, amire szüksége van, s előnyére felhasználni; az emberekkel érintkezésben kell lennie, ha nem is hasonlít minden tekintetben hozzájuk.“ „Nem arról van szó tulajdonképen — folytatja Rousseau tovább — hogy Emilből egy vadat 1* 3