Levéltári Közlemények, 54. (1983)

Levéltári Közlemények, 54. (1983) 1–2. - Ember Győző: Magyarország közigazgatása, 1711–1765 / 3–100. o.

4 Ember Győző Áttekintve az európai államok fejlődését és helyzetét a XVIII. század első felében és derekán, azt látjuk, hogy mindazokban az országokban, ahol a gazdasági és társa­dalmi rend még feudális alapokon nyugodott, az országgyűlések jelentősége hol erő­sebben, hol gyengébben, de mindenütt csökkenő irányzatot mutatott. Ez az időszak a rendi dualizmus hullámzásában mindenütt az uralkodói hatalom erősödését és a rendi­ség gyengülését jelentette. Más volt a helyzet Európának azokban az országaiban, Hollandiában és elsősorban Angliában, ahol a gazdasági és társadalmi rend már nem a feudális szolgáltatásokon, hanem a bérmunkán, a tőkés termelésen nyugodott. A polgári fejlődés korszakába érkezett országokban az országgyűlések jelentősége újra növekedni kezdett, de ez a jelentőség már új szerepükből következett. A polgári államokban az országgyűlések már nem a nemességnek elsősorban az uralkodói hatalom, valamint a jobbágyság, korhű mértékben a rendek közé számító és így az országgyűléseken is képviselt, de a nemes­séggel szemben alárendelt szerepet játszó polgárság elleni harc eszközei voltak, hanem a — nemesi elemekkel ugyan erősen felhígított — polgárságé és elsősorban nem az egyre gyengülő, hovatovább csak névlegessé váló uralkodói hatalommal, hanem a jobbágyság helyébe lépő két új osztállyal: a parasztsággal, főleg pedig az egyre nagyobb jelentő­séget nyerő munkássággal szemben. A Habsburgok Lajtán túli országaiban és tartományaiban a rendi dualizmusban az uralkodói hatalom már a XVI, főleg pedig a XVII. században túlsúlyra jutott a rendi­séggel szemben, függetlenítette magát a rendi országgyűlésektől. Hasonló fejlődést figyelhettünk meg Erdélyben is a nemzeti fejedelmek idejében, bár itt a rendi dualizmus erősen hullámzott, erőskezű fejedelmeket — gondoljunk Báthory Istvánra, Bethlen Gáborra, I. Rákóczi Györgyre - gyengék követtek, akik alatt a rendek új erőre kaptak, az országgyűlések jelentősége újra megnőtt. A két első Habsburg uralkodó személyében újra erőskezű fejedelmekkel kerültek szembe az erdélyi rendek, a rendi dualizmus hullámvölgyébe jutottak, országgyűléseik gyenge harci esz­köznek bizonyultak az uralkodói hatalom kormányzati fegyvereivel szemben. Más volt a magyarországi rendiség fejlődése és helyzete. Ez a fejlődés abban különbözött az európai rendiség általános fejlődésétől, hogy az uralkodói hatalom jóval nehezebben, sokkal későbben, és akkor is csupán átmenetileg tudott a rendek fölé kerekedni. A rendiség ereje a feudalizmus végéig töretlen maradt, a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenetet is a rendek harcolták ki, a polgári forradalmat nem a magyarországi polgárság, hanem a középnemesség robbantotta ki, és amikor a polgári gazdasági és társadalmi rend kialakult, abba a volt feudális nemesség sokkal erősebben, szervesebben beépült, mint Európa más országaiban. A magyarországi rendiséget végle­gesen nem az uralkodói hatalom, nem is a polgárság győzte le, hanem a munkásosztály, az is csak két világháború után, a külső erőviszonyok alakulásának a segítségével. Áttekintve a magyarországi országgyűlések történetét 1711 és 1765 között, lát­hatjuk, hogy a magyar rendiség ereje a szatmári béke, az elvesztett szabadságharc után töretlen maradt, az uralkodói hatalomnak nem hódolt be, hanem kompromisszumra lépett vele. Az állami függetlenségről, a kormányzati önállóságról nem mondott le, ha nem is tudta úgy biztosítani, mint saját jogait és kiváltságait. Ennek megfelelően a rendi országgyűléseknek az 1710-es és 1720-as években az ország fejlődésében még jelentős szerepük volt, méltán tekinthetjük őket reformgyűléseknek, egy rendi reform-

Next