Literaturai Lapok, 1836 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1836-04-22 / 17. szám

az olvasóval, hogy a* Szerző itt valami különöst akar, ’s valóban az a’ nagy fenek, mellyet egy kisded orthographiai irat’ igazításának kertt, még inkább megerősíti az olvasót e’ véleményben. Hogy kiindulását onnan kezdi, hogy a’ Magyar Nemzet a’ miveltségnek éppen a’ legalsó lépcsőjén áll, ezen Rec. nem annyira csodálkozik , mivel ezt, mottójához híven, talán azon szokást vak hódolatból tette , melly szerint némelly újabb íróinknál a’ nemzeti ímiveltséget ezen alaptalan vádnak örökös kiáltozása által mozditani elő , már szinte szokássá vált. De hogy az emberi miveltségnek két múlhatlan feltételeit, t. i. az ész’ és szív miveltségét, épen ő, ki a’ tudós Társaságnak mindenben a’ legpontosabb megkülönböztetést ajánlja, meg nem különböztette, akkor, mikor csupán tudományos tárgyakról akar értekezni (és így a’ miveltségnek csak az egyik oldaláról), ez már valóban csudálatos. Mert ámbár abban teljes igaza van, hogy a’ valódi miveltség’ maximuma az erkölcsiség, még pedig annyira igaza van, hogy Rec. nyíltan kimondja egész világ előtt, mint rendíthetetlen meggyőződését, hogy a’ szívbeli miveltségnek (erköltsiségnek) már magában örök , állandó becse van; ellenben a’ csupa tudományos miveltség, szív nélkül, nem egyéb a’ leggyalázatosabb elfajulásnál, vagy legalább visszaélésnél, mindazáltal a’ hol csupa tudományról van szó, ott az erkölcsiséget sinór mérték ül, s természetesen nem vehetjük; mert a’tudomány, magában véve, még nem miveltség, hanem annak csak egyik, még pedig, legalább a’ köz jóra ítézve, tökéletlenebb része. — Miként jön hát már itt a’ Szerzőnek következtetése, melly szerint, minekutána az igazi miveltséget csupán az igazi keresztyénségben helyheztette, ’s az emberi nemnek minden vallásbeli és politikai vétkezéseiket (mellyek valóban igen szomorú és veszedelmes dolgok, de, úgy látszik, gyarló nemünknek elmaradhatatlan szerencsétlenségei közzé tartoznak) izgalom nélkül felhányta volna, nyomon utána, és pedig epiphonema gyanánt, ez, hogy ,,a’ miveltségnek ezen általános tekintetéből, húzzon ki-ki következetét nyelvünkre és tudományosságunkra.“ Ez valóban , vagy Oedipusi rejtély , vagy zavar. Mert ha bár megengedjük is, hogy vallásos, ’s még inkább politikai okok gátat vethetnek, nyelvünknek ’s tudományosságunknak; más oldalról pedig az igazi jó Keresztyének a’ honi literaturát is, mint minden egyéb jót, előmozdíthatják; mindazáltal egyiket a’ másikból megítélni nem, vagy legalább nem mindenkor lehet. Mert sok jó Keresztyén van tudományosság nélkül, ellenben sok tudományos fő , fájdalom igen is keveset gondol az erkölcsiséggel. Ha pedig e’ jegyzeteiben fentebb nemű dolgokra, p. o. bitorló kritikusokra, szivetlen Nagyokra, vagy épen sajtószabadságra czélzott volna a’ Szerző, úgy bizonnyal jobb lett volna egészen hallgatnia, mint illy homályos és zavart kifejezésekkel valami helyett sémit»t mondania. A’ Magyar Helyesírásratett észrevételek közzűl, itt csak azokra terjed ki Rec., a’ mellyek véleményével nem egyeznek. *— így p. o. a’ kötjel’ szükségesvoltára nézve a’ kérdő e betű előtt, mellyet a’ Szerző szükségtelennek tart, Rec. is a’ Tudós Társasággal tart, még pedig a’ harmadik e-nek elfogadása után is, a’ mi egyébként valóban szükséges. — Továbbá, az egyszerűsitést az írásban mértéken túl űzni lc. felesleges buzgódásnak tartja, mert meg nem foghatja, miként rátithatná a* valamelly nyelv’ írásmódját, hogy két betűt írjon ott, a’ hol ha jól akar szólni, két betűt kell kimondania. Ehez képest épen nem ítélheti a’ Szerzővel szükségtelennek a’ két betűt ezekben között, itt, ott, olly, nagyobb, hozatott ’s a’ t., mivel e’ nagy egyszerűsítés (tt, ot, hozatot) a’ helytelenség mellett még Tótokká is tenne bennünket. — Hasonlóul nem egyezhet Rec. azon bizarr állítmányban , hogy a’ szokás csupán csak elfajulásban a’ természettől áll, és hogy nekünk a’ gőgicsélni kezdő kis gyermekektől, mint a’ részben ,,sokkal okosabb kis polgároktól“ kellene a’ helyesebb beszédet tanulnunk. (Ez épen felfordult világ volna.) Tagadhatatlan, hogy ezek a’ kis polgárok igy beszélnek : én is tudnák úgy , pénzt ott (adt), megrította (megríkatta), kalapt, anyámt ’s a’ t. , de ez inkább a’ szűk körre, melly a’ puszta analógián felülemelkedni még nem tud , mint nagyobb természeti okosságra mutat. Vagy ha bár ez nem úgy volna is, Rec. még akkor sem tarthatná a’ Szerzővel ostobaságnak ,,a’ felnőtt b .n a szülőkben,’ hogy e’ kemény hangokat a’ széphangzás’ szabályai szerint (tudnék, adott, kalapot, anyámat,) kisimították. Mert a’ szép, mint mindenütt , úgy a’ nyelvben is, melly emberi alkotás, helyet foglal, ’s ha p. o. munkaért mehet is, de már munkához nehezen hangozhatnék szebben , mint munkához. Ígn a’ szokást illeti, megengedi Rec. , hogy van bitang és oktalan szokás is, mellyre okos ember nem ügyelhet, ’s nem is ügyel; de azt, a’ mit az emberi tehetségek’ természeti kifejlése után a’ köz-szokás megszentelt, oktalanságnak tartani nem lehet. A’ szavak’ értelmét is, sőt főbb módosulatait is ez szentelé meg; ahoz képest a’ tesztem, lesztem, megytem, eszhetik, iszhatik-ot, ’s több illyeket annyi századok után a’ köz-szokás’ ellenére behozni, mint a’ Szerző akarná, felesleges helyeskedés. Hát nem szenvedhet-e az etymologia, sőt nem szenvedett-e, ’s neki szenved-e soha semmi kifogást? Utoljára fájdalommal képtelen még említeni Rec. azon tetemes hibát, hogy a’ Szerző’ előadása a’ nagy buzgódás vagy ki tudja? mi ok miatt, sok helytt az illendőség’ határit álthágja. Az ill.' kifejezések : „O mi oktalanok,’ — ,,Itt vegyük legalább hasznát kevés eszünknek.“ — „Tanácsolni kívánnám, de nem merem , mert csak azért sem fogadtatnék el !“ — „Sötét korunk“ — ,,a’ felvilágosodást emlegetjük üres koponyánkban lenni!“ — „Ezt csak a’ késő századbeliek’ számára irom, hogy láthassák mily ,Esztelenül gondolkodtam én e’ tizenkilenczedik században,“ — ’s több illy kifejezések, sem tanítói (didaktikai), sem bírálói írásmódhoz teljességgel nem illenek, és Rec. fenebbi ítéletét az egésznek szelleme és tónusa felől teljesen igazolják. EMLÉKRŐL válaszul Ormos urnak a’ Szemlélő 22ik szárnyába közlött iratára. „Bár tsak gondolkozóba esnék némeLYLY ember az E’Féle felett!“ Ez egy oly fölsohajtása O. urnak, mint kinek mert pénze nincs, a’ csinos városból pusztába vágy — Szerencsés utat neki! — De azokért, talán a’ kikért O. ur elsohajtá kívánságát, azokért paizst ragadok a’ kedves emlék mellett, fúr kivánata ellen. "