Literaturai Lapok, 1836 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1836-02-26 / 9. szám
elik Szám. Péntek, Februarius 26an 1836. LITERATÚRAI LAPOK. Harag és párt nélkül. FÜGGELÉK az literatúrai lapok 4-ik és 5-ik számában megjelent 1836-ki aurora bírálatához. Valamint igaz a’ közéletben, hogy a’ jóakaratot ’s valódi szívességet nem a’ mezeskedés, nem az udvarias hajlongások, hanem az emberi méltósággal igazán megegyező magaviselet ’s a’ szerény és mindenkor gyengéd érzettel páros őszinteség teszi, úgy igaz a’ literatúrai világban, hogy az érdemismeret kinyilatkoztatása ’s valamelly munka becsének méltánylása, nem a’ dicsérethalmozásokban vagy égig magasztaló tömjénezésekben áll, ’s hogy azon ember, ki mindenkor és mindeneket dicsér, szintolly gyanús, mint az, ki mindeneket és mindenkor rágalmaz. Mind a’ kettő tulságot cselekszik, mind a’ kettő egyiránt vét. Mert hol van az egoismust annyira levetkezett férjfiú, hogy a’ csiklandós hízelgésekre néha néha, öntetszéssel, helyeslőlegg el ne mosolyodjék ? Hol van, ki a’ tömjénezők seregét magától, mindenkor egyiránti szigorúsággal visszautasítsa, a’ nélkül, hogy azoknak kábító füstjét csak valamennyire is meg ne szagolta, ’s kellemesen illatozónak ne találta volna. — És hol van a’ sziklai elme, kit összeesküdt czimboraságok rágalmai, legalább idővel, meg ne rendíthetnének; kiben a’ végtelen ócsárlások, önmaga iránti bizalmatlanságot is ne támasztanának? Olly márványkeblűek, kikről az ármánykodás mérgezett nyilai, magokra az íjászokra pattogjanak vissza: nem mindennapiságok. De visszatérek tárgyamhoz, ’s csak azt ismételve, hogy „mindent dicsérni és mindent gyalázni: egy gonosz,“ függelékesen előterjesztendem azon töredékes észrevételeket, mellyeket a’ literatúrai lapok 4-ik és 5-ik számában foglalt aurorabirálathoz méltán hozzáadhatnak ítélek. Igazz ugyan, hogy valamint a’ Honművész 1-e és 2-ik számában megjelent vizsgálat írója, én is terjedelmes és kimentő bírálatát óhajtanám az aurorának ;’s erre bátor vagyok a’ literatúrai lapokba, bármi más munkákról bírálatokat küldeni szíveskedő kritikusokat is figyelmeztetni) de ez több időt és szorgalmat kivárt, mint a’ mennyit én ráfordíthattam volna. Különben is igen kijöttek a’ divatból egy idő — talán a’ kritikai lapok keletkezése — óta a’ szigorú bírálatok, mellyek taglalgatva esmertetnék meg a’ közönséggel a’munka jelességeit ’s fogyatkozatait. Pedig csak illy bírálatoknál fogva esmerhetné meg,’s becsülhetné, kiki a’ munkát, mellyet azután ízlése és szellemi vonzalma szerint örömöstebb is vásárlana meg, mert nem a’ szárnyaló — többnyire hamis — hír után indulna, és nem zúgolódnék, későn, a könyv ellen. Annyira jutottunk már, hogy az utolsó néhány évben nem is volt valódi kritikánk, hanem meg kellett elégednünk azzal az elütélkedő, dicsérve magasztaló vagy ócsárolva porba tapadó véleményeskedéssel, vagy helyesebben itélgetéssel, mellyet egyik vagy másik czimbora, fölüslegesen élőnkbe adott. Ezen manier-hoz közelít még az é’ lapok 4-ik és 5-ik számában lévő aurora-birálat is, mellynek következésében én az auroraköltőket újabbi szemle alá veendem, ’s a’ rólok mondottakat javalandom, helyesitendem, az elhallgattakat pedig függelékesen előterjesztendem. A’ mi a’ bírálat előszakaszait illeti: teljesen egyértelmű vagyok a’ birálóval, különösen osztakozom pedig vele azon fájdalomban és keserűségben, mellyet az aczélmetszetek idegen volta, semmi tartalomhoz nem alkalmazottsága, és így, az almanachhoz épen hozzá nem illesztettsége okozhat, ’s valóbant okoz. A’ mit a’ nevetlen kritikus Vörösmartyról mond, nincs érdemméltatólag mondva. Mert, ha ő, ki itt ,,a’ honi dalnokok szép sorát--------Rablójával nyitja meg,c* az eddig élt és élő honi dalnokok között, versenyfél nélküli elsőséggel talán nem birna is, mint epikus költő, nem talán, hanem bizo-* nyosan legelső. Alaptalanul mondatik felőle az is, hogy ő a’rímnek nem ura. Mert, habár mutathatni is föl több olly vakmerő rímeket, minőket a’ nevetlen kriticus idéz, nem kell felejteni, hogy Vörösmartynak számtalan leghelyesb rímei is vannak, ugyannyira, hogy Kölcsey, Bajzay — ’s hakik még vannak, verseiket kötetbe gyűjtötten kiadott költők, — vagy épen nem, vagy igen kevésben előzik meg őt kifogástalan rímeik mennyiségére nézve. Gondolóra kell egyébiránt általánosan venni, hogy hosszabb költeményekben mindig súlyosabb helyesen rímelni, mint rövidebben, és hogy, — ha igazat kell mondanunk, a’ magyar nyelv, rímbőséggel nem dicsekhetik. A’ mi a’ n. kritikus által, Vörösmartynak egyéb darabjairól elmondatott , helyeseltem , azon kis tömjényzésen kívül, mellyet talán a’ n. kritikus, a’ rím-rászallás elfelejtése kedvéért nyújt, ’s melly a’ „kis leánya baja“ czimü költeményt, egész literaturánkban leginkáb szívből mentettnek állítja. Ez valóban tömjényzés , sőt több. A’ Kovács Pálról mondottak: egyeznek meggyőződésemmel , valamint szinte a’ megszaggatások iránti vélemény is. Minden megszakadás gyengíti, veszélyezteti a’ hatást, az erőt, mellynek az ember szivére ’s lelkére hatnia, általában működnie kellene. De én húshagyó keddi levelezéseinek elején rövidebbséget is óhajtottam, ’s a’ hasontörténetek ismétlését (a’ lány rablásokat)’s némelly képtelenségeket (p. o. hogy Székelyt, ki jó előre tudását is — bizonyosan titkolódzás nélkül — elkészítette a’ bálra, ön kocsisa útközben Selem Pistának nézte volna.) — Figyelmeztetőleg megemlítem még ezen munkadarab nyelvezetére nézve azt is, hogy a’ latinoskodásban , mint talán Kovács Pál véli, semmi kedveltetőség nincs , ’s a' darab érdekét nem növeli, hanem csökkenti.9.)