Literaturai Lapok, 1836 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1836-02-26 / 9. szám

elik Szám.­­ Péntek, Februarius 26an 1836. LITERATÚRAI LAPOK. Harag és párt nélkül. FÜGGELÉK az literatúrai lapok 4-ik és 5-ik számában megjelent 1836-ki aurora bírálatához. V­alam­int igaz a’ közéletben, hogy a’ jóakaratot ’s valódi szí­vességet nem a’ mezeskedés, nem az udvarias hajlongások, ha­nem az emberi méltósággal igazán megegyező magaviselet ’s a’ szerény és mindenkor gyengéd érzettel páros őszinteség teszi, úgy igaz a’ literatúrai világban, hogy az érdemismeret kinyi­latkoztatása ’s valamelly munka becsének méltánylása, nem a’ dicsérethalmozásokban vagy égig magasztaló tömjénezésekben áll, ’s hogy azon ember, ki mindenkor és mindeneket dicsér, szintolly gyanús, mint az, ki mindeneket és mindenkor rágal­maz. Mind a’ kettő tulságot cselekszik, mind a’ kettő egy­­iránt vét. Mert hol van az egoismust annyira levetkezett férj­­fiú, hogy a’ csiklandós hízelgésekre néha néha, öntetszéssel, helyeslőlegg el ne mosolyodjék ? Hol van, ki a’ tömjénezők seregét magától, mindenkor egyirán­ti szigorúsággal visszauta­sítsa, a’ nélkül, hogy azoknak kábító füstjét csak valamennyire is meg ne szagolta, ’s kellemesen illatozónak ne találta volna. — És hol van a’ sziklai elme, kit összeesküdt czim­boraságok rágalmai, legalább idővel, meg ne rendíthetnének; kiben a’ végtelen ócsárlások, önmaga iránti bizalmatlanságot is ne tá­masztanának? Olly márványkeblűek, kikről az ármánykodás mérgezett nyilai, magokra az íjászokra pattogjanak vissza: nem mindennapiságok. De visszatérek tárgyamhoz, ’s csak azt ismételve, hogy „mindent dicsérni és mindent gyalázni: egy gonosz,“ függelé­­kesen előterjesztendem azon töredékes észrevételeket, mellye­­ket a’ literatúrai lapok 4-ik és 5-ik számában foglalt aurorabi­­rálathoz méltán hozzáadhatnak ítélek. Igazz ugyan, hogy valamint a’ Honművész 1-e és 2-ik számában megjelent vizsgálat írója, én is terjedelmes és kime­ntő bírálatát óhajtanám az aurorának ;­­’s erre bátor vagyok a’ literatúrai lapokba, bármi más munkákról bírálatokat küldeni szíveskedő kritikusokat is figyelmeztetni) de ez több időt és szorgalmat kivárt, mint a’ mennyit én ráfordíthattam volna. Különben is igen kijöttek a’ divatból egy idő — talán a’ kri­tikai lapok keletkezése — óta a’ szigorú bírálatok, m­ellyek taglalgatva esmertetnék meg a’ közönséggel a’munka jelességeit ’s fogyatkozatait. Pedig csak illy bírálatoknál fogva esmer­­hetné meg,’s becsülhetné, kiki a’ munkát, m­ellyet azután ízlése és szellemi vonzalma szerint örömöstebb is vásárlana meg, mert nem a’ szárnyaló — többnyire hamis — hír után indulna, és nem zúgolódnék, későn, a­ könyv ellen. Annyira jutottunk már, hogy az utolsó néhány évben nem is volt valódi kriti­kánk, hanem meg kellett elégednünk azzal az elütélkedő, di­csérve magasztaló vagy ócsárolva porba tapadó véleményeske­­déssel, vagy helyesebben itélgetéssel, mellyet egyik vagy má­sik czimbora, fölüslegesen élőnkbe adott. Ezen manier-hoz kö­zelít még az é’ lapok 4-ik és 5-ik számában lévő aurora-birá­­lat is, mellynek következésében én az auroraköltőket újabbi szemle alá veendem, ’s a’ rólok mondottakat javalandom, helye­­­sitendem, az elhallgattakat pedig fü­ggelékesen előterjesztendem. A’ mi a’ bírálat előszakaszait illeti: teljesen egyértelmű va­gyok a’ birálóval, különösen osztakozom pedig vele azon fáj­dalomban és keserűségben, m­ellyet az aczélmetszetek idegen volta, semmi tartalomhoz nem alkalmazottsága, és így, az al­­manach­hoz épen hozzá nem illesztettsége okozhat, ’s valóbant okoz. A’ mit a’ nevetlen kritikus Vörösm­artyról mond, nincs érdemméltatólag mondva. Mert, ha ő, ki itt ,,a’ honi dalnokok szép sorát--------Rablójával nyitja meg,c* az eddig élt és élő honi dalnokok között, versenyfél nélküli elsőséggel ta­lán nem birna is, mint epikus költő, nem talán, hanem bizo-* nyosan legelső. Alaptalanul mondatik felőle az is, hogy ő a’­­rímnek nem ura. Mert, habár mutathatni is föl több olly vak­merő rímeket, minőket a’ nevetlen kriticus idéz, nem kell fe­lejteni, hogy Vörösm­artynak számtalan leghelyesb rímei is vannak, ugyannyira, hogy Kölcsey, Bajza­y — ’s hakik még vannak, verseiket kötetbe gyű­jtötten kiadott költők, — vagy épen nem, vagy igen kevésben előzik meg őt kifogástalan rí­meik mennyiségére nézve. Gondolóra kell egyébiránt általáno­san venni, hogy hosszabb költeményekben mindig súlyosabb he­lyesen rímelni, mint rövidebben, és hogy, — ha igazat kell mondanunk, a’ magyar nyelv, rímbőséggel nem dicsekhetik. A’ mi a’ n. kritikus által, Vörösmartynak egyéb darabjairól el­mondatott , helyeseltem , azon kis tömjényzésen kívül, mellyet talán a’ n. kritikus, a’ rím-rászallás elfelejtése kedvéért nyújt, ’s melly a’ „kis leánya baja“ czimü költeményt, egész literaturánkban leginkáb szívből mentettnek állítja. Ez való­ban tömjényzés , sőt több. A’ Kovács Pálról mondottak: egyeznek meggyőződé­semmel , valamint szinte a’ megszaggatások iránti vélemény is. Minden megszakadás gyengíti, veszélyezteti a’ hatást, az erőt, mellynek az ember szivére ’s lelkére hatnia, általában működ­nie kellene. De én húshagyó keddi levelezéseinek elején rövi­­debbséget is óhajtottam, ’s a’ hasontörténetek ismétlését (a’ lány rablásokat)­­’s némelly képtelenségeket (p. o. hogy Széke­­lyt, ki jó előre tudását is — bizonyosan titkolódzás nélkül — elkészítette a’ bálra, ön kocsisa útközben Selem Pistának nézte volna.) — Figyelm­eztetőleg megemlítem még ezen munkadarab nyelvezetére nézve azt is, hogy­ a’ latinoskodásban , mint talán Kovács Pál véli, semmi kedveltetőség nincs , ’s a' darab érde­két nem növeli, hanem csökkenti.9.)

Next