Lobogó, 1968. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)
1968-07-03 / 27. szám
Magyari Pál ezredes, a katonai kommentátora írja: A CHICAGÓI EGYETEM egyik falán, egy keskeny ablakocska alatt s egy minden tavasszal zöldbe boruló fa lombjainak árnyékában márványtábla látható. Szövege így szól: „1942. december 2-án az ember itt valósította meg az első öntápláló láncreakciót, s ezzel megkezdte a nukleáris energia ellenőrzött felszabadítását’’. Huszonöt és fél esztendeje, azon a napon, 1942. december 2-án az emberiség — egyelőre anélkül, hogy erről tudott volna — belépett az atomkorszakba. Ez a belépés tulajdonképpen azt jelentette, hogy — egyelőre anélkül, hogy erről tudott volna — egyre gyorsuló léptekkel indult tovább egy olyan időszak felé, amelynek igen fontos politikai és katonapolitikai tényezője a soha nem látott, pusztító erővel rendelkező nukleáris fegyver. És amelynek egyik jellemzője a tudomány és az ipar hatalmas, új ágazatait megteremtő, más ágazatokat pedig átalakító és magával ragadó, a történelemben soha nem látott anyagi és szellemi eszközöket igénybe vevő fegyverkezési verseny. Ennek az időszaknak egyik veszedelmes jellemzője kezdetben az Egyesült Államok politikai vezetőinek ama illúziója volt, hogy országuk megőrizheti, vagy legalábbis hosszabb időn át fenntarthatja az atomfegyverek kizárólagos birtoklását, monopóliumát. Mint az „atomcég” kizárólagos ura, diktálhat az egész világnak, mindenekelőtt pedig rákényszerítheti akaratát a szövetséges Szovjetunióra, amelyet 1945 nyarán — az első kísérleti atombomba július 16-i felrobbantásakor, majd az „első élő célpont”, Hirosima augusztus 6-i elpusztításakor — „jövendő potenciális fő ellenségnek", az amerikai atombombák jövendő célpont-gyűjteményének tekintett. Az atomprogram irányítói meggyőzték Truman akkori amerikai elnököt: „bátran felépítheti az Egyesült Államok új világpolitikáját az atomfegyver kizárólagos birtoklásának tényére”, hiszen a Szovjetunió legalább 10 évig nem képes még atombombát gyártani. Mint tudjuk, az események felborították mindezeket a számításokat. A SZOVJETUNIÓ 1949 szeptemberében végrehajtotta első atomfegyver-robbantását: az imperializmus nukleáris monopóliumának ideje véget ért. „Az álmodozás kora nagyon rövid ideig tartott” — írta Maxwell Taylor tábornok, a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának későbbi elnöke. Voltak azonban, akik sehogyan sem akartak felébredni Csipkerózsika-álmukból. „Rástartoltak” a „még szuperebb szuper-bombára”. Az Egyesült Államok atomipara Truman elnök utasítására megkezdte a lázas harcot a hidrogén-bombáért. A kezdeti előny itt még jelentkezett , de a Szovjetuniónak a H-bomba-monopólium megtörésére már nem volt szüksége négy évre, hanem csak 9 hónapra. Azután pedig a nukleáris és termonukleáris fegyverek harcászati és hadászati készleteinek kialakításában, a hordozóeszközök új típusainak megteremtésében és a fegyveres erőknél történő rendszeresítésben a Szovjetunió hamarosan elérte, sőt, túlhaladta az Egyesült Államokat. A lenyűgöző szovjet előretörés, mint ez közismert, a rakétatechnikában jelentkezett a legszembetűnőbb módon. Ennek ellenére az Egyesült Államok sorozatosan viszszautasította azokat a reális szovjet javaslatokat, amelyek lehetővé tették volna a nukleáris fegyverkezési hajsza csökkentését, a nukleáris fegyverek és hordozóeszközeik kiküszöbölését a nemzetközi arzenálból. Az amerikai politika még mindig valamilyen „új csodában” reménykedett; abban, hogy valahogyan talán másutt, egy másik laboratóriumban, más jellegű kutatások eredményeként, megismétlődik 1942. december 2. Végül is az 1960-as évekre a világ egy új veszély kapujához jutott az atomfegyverek meghökkentő elterjedési lehetőségének veszélyéhez. AZ „ATOMKLUB” egyre bővült. Nagy-Britannia, mint az Egyesült Államok társa, partnere lépett be — aztán saját erejéből, önállóan építve ki aránylag ugyan szerény, de pusztító erejét a hagyományos hadviselési eszközökhöz mérve, mégiscsak impozáns nukleáris fegyverzetét, Franciaország jelentkezett. Aztán robbantak az első kínai atombombák is ... 1967 decemberében, a chicagói kísérlet 25. évfordulóján a szakértők közzétették adataikat, amelyek szerint — a szükséges döntés meghozatalától számítva — hét ország nyolc hónapon belül képes atombombát előállítani. Ezek az országok: India, Japán, Kanada, Svájc, a Német Szövetségi Köztársaság, Svédország és Izrael ... Továbbá: negyven ország jelenleg civil célokat szolgáló reaktorait lehet úgy átállítani plutónium-termelésre, hogy összesen évi 5 ezer atombomba előállításához szolgáltatnának hasadóanyagot. „Ha e plutóniummennyiségnek csupán 1 százalékát használnák erre a célra, az is elegendő volna évi több tucat bomba előállítására” — mondja az egyik jelentés. Azt hiszem, felesleges külön hangsúlyoznom: ha ez a folyamat kibontakozhatnék, a világ könnyen olyan helyzettel találná magát szemközt, amely megsokszorozná a nukleáris összeütközés veszélyét. Vagy talán e veszély új vetületeit tárná fel. Igaz, a „harmadvagy negyedrendű atomhatalmak” nem jelentenének közvetlenül komoly veszélyt az „elsőrendű atomhatalmak” biztonságára nézve. De arra például képesek lehetnének, hogy a maguk „szerény" eszközeivel „beindítsák” a nemzetközi nukleáris katasztrófa láncreakcióját. A „NUKLEÁRIS SZÍNKÉP” a nemzetközi porondon már most is elgondolkoztató. És létezik egy „potenciális láncreakció” lehetősége is. Mert például az „atomklub” tagja, nukleáris hatalom Kína, amely ugyanakkor kívül áll a nemzetközi együttműködés „klubjain”, mindenekelőtt az ENSZ-en. Kínát, mint tudjuk, az Egyesült Államok mesterkedései akadályozták meg abban, hogy elfoglalja jogos helyét a Világszervezetben. De mindkét körülmény egyszerűen tény, amellyel számolni kell. Aminthogy tény a Kínában uralkodó politikai belharc és bizonytalanság is. Mármost, ott van a másik nagy ázsiai hatalom: India, Kína és India viszonya feszült, a két ország közös határát már nemegyszer verte fel a fegyverek döreje. Nos, India éppen a kínai atomhatalomtól való félelmére hivatkozik, amikor kijelenti: rendkívül súlyos gazdasági nehézségei, a még mindig le nem küzdött éhínség ellenére is, fontolóra veszi saját atombombagyártásának beindítását. Ott van Japán is, amely az elmúlt két évtizedben Ázsia legnagyobb gazdasági hatalmává, a világ egyik vezető ipari-technológiai országává fejlődött. És ennek a mai Japánnak már akad néhány olyan hangadó személyisége, aki nemcsak új, hatalmas japán hadseregről álmodozik, hanem arról is, hogy ez a hadsereg saját, nemzeti atomfegyver-termelésre támaszkodhatnék. Ha a Közel-Kelet térképére pillantunk, akkor sem kapunk megnyugtatóbb „atom-perspektívát”. Izrael militarista körei egyáltalán nem titkolják atombombagyártási szándékukat. Az izraeli hadsereg laboratóriumaiban dolgozó atomtudósok feltűnően szoros kapcsolatban állnak a nyugatnémet nukleáris kutatóintézetekkel, reaktortelepekkel. Ezek az NSZK-beli atomtelepek a hivatalos magyarázatok szerint kizárólag „békés célokra dolgoznak”. Bonn üzemelő atomreaktorainak „melléktermékeként” azonban máris több, mint 500 kilogramm plutóniummal rendelkezik, ez a menynyiség pedig több tucat atombomba gyártására is elegendő. ILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT aligha nevezhetjük jelentéktelen eseménynek, hogy az ENSZ közgyűlése elsöprő többséggel jóváhagyta az atomsorompóegyezményt, a Biztonsági Tanács pedig jóváhagyta a nukleáris fegyverekkel nem rendelkező országok biztonságának szavatolásáról szóló határozatot. Nem egészen 5 évvel az atomcsend-egyezmény aláírása után, 1968. július 1-én megtörtént a szerződés valóraváltásának gyakorlati lépése: a három úgynevezett letéteményes állam fővárosában, Moszkvában, Washingtonban és Londonban megkezdődött a szerződés aláírása. Ezt hangsúlyozta Vaszilij Kuznyecov, a Szovjetunió ENSZ-küldöttségének vezetője, a külügyminiszter első helyettese is a Biztonsági Tanács ülésén elhangzott felszólalásában. A többi között a következőket mondotta: „Az atomsorompó-szerződés életbeléptetése és az általa kilátásba helyezett intézkedések megvalósítása kétségtelenül fontos lépés lesz a nukleáris háború veszélyének csökkentése szempontjából és kedvező feltételeket teremt a fegyverkezési hajsza megállapítására, elősegíti a hatékony nemzetközi ellenőrzéssel egybekötött általános és teljes leszerelés ügyét.” Az első ellenőrzött láncreakció emlékére ... Tábla a chicagói egyetem falán Miután az ENSZ közgyűlése szavazott az atomsorompóról, Johnson amerikai elnök beszédet mondott a delegátusok előtt, majd találkozott az ENSZ-nél működő vezető diplomatákkal. Képünk Malik szovjet delegátus társaságában mutatja. Szemközt U Thant ENSZ-főtitkár Az atomreaktorok teljes üzemmel dolgoznak világszerte. Melléktermékük a plutónium. Hét ország azonnal képes lenne atombombát gyártani az eddigi atomhatalmakon kívül