Lobogó, 1970. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-14 / 3. szám
Magyari Pál ezredes, a katonai kommentátora írja: Tajvan, az aggodalmak szigete AGNEW, amerikai alelnök ázsiai körútjának harmadik állomása Tajpej, a tajvani főváros volt. Amerika második emberének előre beharangozott útiprogramját vizsgálva, nehéz beleilleszteni a tajpeji „kiruccanást”. Agnew, aki azzal a nyíltan bevallott céllal utazott Délkelet- Ázsiába, hogy fokozott támogatást szerezzen Nixon vietnami politikájának, aligha kopogtathatott hasonló céllal Csang Kaj-sek ajtaján. Az alelnök — mint erről olvasóim is tájékozódhattak már — „nyugtató pirulák" kíméletes adagolása céljából érkezett az agg diktátor főhadiszállására. A tajvani rezsim borzolt kedéllyel és leplezetlen rosszallással várta Nixon békekövetét. A magatartás oka: a Csang Kaj-sek rezsim aggodalma a kínai— amerikai viszony esetleges javulása miatt. E félelem — mint olvasóim előtt is ismert — nem újkeletű az Egyesült Államok és a tajvani állam-kreatúra viszonyában. A „Kínai Köztársaság” az Egyesült Államok ázsiai politikájának szülötte és mint ilyen, kezdettől élvezi Washington támogatását. E segítség nélkül —ezt Tajvanon nagyon is jól tudják — az operettállam fenntartása máról holnapra egyszerű képtelenséggé válna. Csang Kaj-sek éppen ezért Washington „köldökzsinórán” csüngve, két évtizede árgus szemekkel figyeli Amerika Kína-politikájának minden rezdülését. Tajvan fiktív állami létének fenntartása az Egyesült Államok délkelet-ázsiai jelenlététől függ. Az utóbbi években a vietnami háborúban erősen lekötött 7. amerikai flotta eredeti feladatainak egyike éppen Tajvan „védelme”. E védernyő alatt Csang Kaj-sek hosszú időn át biztosítottnak látta saját jövőjét. Újabban azonban éppen ez a „jövő” kezd kétségessé válni. AZ ENSZ KÖZGYŰLÉS ülésszakain immár évtizedek óta visszatérő téma a Kínai Népköztársaság ENSZ-jogainak helyreállítása. Az idei napirendről sem hiányzott ez a kérdés. Bár a döntés külsőleg nem különbözött a korábbi évek elutasító határozataitól, a minőségi változás tagadhatatlan. Míg korábban csak a szocialista országok és néhány nyugati állam támogatta a Kínai Népköztársaság ENSZ-jogainak helyreállítását, az utóbbi években az Egyesült Államok mind több szövetségese fordult a Kínai Népköztársaság felé. A franciák és a kanadaiak diplomáciai lépése nem maradt hatástalanul a többi nyugati államra sem és egyre többen keresnek kapcsolatokat a Kínai Népköztársasággal. Mindez — az Egyesült Államok „rábeszélő” módszereit ismerve — még nem jelentene potenciális veszélyt a Biztonsági Tanács állandó tagjának szerepét bitorló tajvani rezsim számára, annál inkább azt jelentené azonban az Egyesült Államok ázsiai politikájának esetleges módosulása. Nixon, aki képtelen kilábalni a vietnami háború kátyújából, saját „jószándékát” igazolandó látványos lépéseket szeretne tenni Ázsia más országai irányában. Noha az elnök tisztában van azzal, hogy a vietnami háború megnehezít minden közeledést Kínához, mégis igyekszik kihasználni a legkisebb rést is a Peking által épített politikai sáncokon. Washington hosszú időn át a szovjet—kínai viszony romlásában reménykedve építette fel saját spekulációit. A Szovjetuniónak a vitás kérdések ügyében tett kezdeményező lépései láttán azonban taktikát változtatott. Miközben Pekingben folytak a szovjet—kínai megbeszélések, Nixon a Kínai Népköztársaságba irányuló áruszállítások embargójának enyhítésével, a varsói nagyköveti párbeszéd felújításával igyekezett előbbre lépni a Kínai Népköztársasággal fennálló fagyos viszony enyhítésének útján. Míg Washington mindezt szerény kezdetként értékelte, Tajvanon azonnal fokozott izgalommal reagáltak. A TAJPEJI REZSIM, amely még az Egyesült Államok árnyékában is számos nehézséggel küzdött az elmúlt évek során, hideglelős félelemmel gondolt saját pozícióira. Külső és belső helyzete egyaránt romlott az utóbbi években. A tizenhárommillió lakosú szigetet uraló rezsim az ott elhelyezett amerikai fegyverek, légi- és tengerészeti bázisok, valamint az állig felfegyverzett félmilliós hadsereg ellenére sem érzi biztosítottnak helyzetét. Csang Kaj-sek, agg diktátor már régen fogatlan oroszlánná vált. Idejétmúlt álmai — a Kínai Népköztársaság fegyveres „visszahódítása” — mind kevesebb visszhangra találnak saját belső köreiben is. A két évtizedes konfrontációba már nagyon sokan belefáradtak. A diktatórikus kormányzási módszerek, a terror ellenére létező ellenzék a kibontakozás reálisabb formáit keresi. Változás történt a hatalomban is. Bár Csang Kaj-sek névleg még legfőbb úrnak és parancsolónak látszik, a tényleges hatalom már régen legidősebb fia, Csang Csingkuo kezében összpontosul, é, az előre kijelölt „trónörökös” többé-kevésbé ráébredt már arra, hogy apja eddig folytatott politikája nem vezet sehova sem, illetve csak az elszigetelődést fokozza. Washingtonban is kezdik ezt felismerni. Az egykor milliárdokra rúgó amerikai segélyek ma egyre vékonyabb folyamban csörgedeznek a tajpeji kasszába, ötvenmillió dollár, ha befolyik évente. Ezzel szemben az 530 000 főt számláló hadsereg évi fenntartási költségei megközelítik a 300 millió dollárt! A tajvani gazdaság látszólagos virágzása mögött súlyos bajok rejtőzködnek és ez csak fokozza az ellenzék reálisabb politikát sürgető erőfeszítéseit A TAJVANI DILEMMA azonban túlságosan sokrétű ahhoz, hogy az Egyesült Államok máról holnapra megoldást találhatna. Tajpej támogatásáról, a Csangdinasztia fenntartásáról egyelőre nem mondhatnak le ugyan, de óvatos fogalmazásban igyekeznek felkészíteni mint szövetségesüket a jövőre. Agnew alelnök — mint olvasom — a Tajvan felé haladó repülőgépén úgy fogalmazott, hogy az Egyesült Államok gyümölcsöző párbeszédre törekszik a Kínai Népköztársasággal. Miközben derűlátóan nyilatkozott e párbeszéd lehetőségeiről, sietett kijelenteni: — Washington a jövőben is teljesíti Tajpej iránti kötelezettségeit. Azt, hogy Agnewnek, rövid eszmecseréjük során sikerült-e megnyugtatnia a tajvani diktatúra főembereit — érthető okokból én sem tudom megmondani Olvasóimnak —, de azt feltételezem, hogy Washington így vagy úgy, de már számításba vette a tajvani rezsim esetleges feladását, amikor szirénhangokat kezdett hallatni Peking címére. Mivel a Kínai Népköztársaság sohasem ismerte el Tajvan különállását, Washingtonnak tudnia kell, hogy a remélt „gyümölcsöző párbeszéd” sarkköve a tajvani bábállam léte vagy nemléte lehet. Mindez azonban csak akkor dől el, ha a feltételezett párbeszéd valaha is létrejön. Agnew optimizmusa ellenére is úgy tűnik azonban, hogy az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság között sokkal több az olyan kérdés, ami elválaszt, mint az olyan, amely a közeledéshez reális alapot teremthetne. Csang Kaj-sek és diktatúrájának főemberei a díszemelvényen egy tajpeji ünnepségen A tajvani bábhadsereg kiképzését is az amerikaiak végzik A Kínai Népköztársaságra beirányzott Nike-X rakéták az egyik amerikai bázison G. Jokubonisz: Pircsupisz áldozatainak emlékműve Emlékmű az Atufának Egy egész falu lakosságát gyilkolták le a fasiszták a litvániai Pircsupiszban. Rájuk emlékeztet Gediminasz Albino Jokubonisz szobrászművész alkotása. Az emlékmű domborművekkel, feliratokkal körülvett falai közül emelkedik ki a szülőházát jelképező, már nem fiatal, de erőteljes asszonyalak. A magas, sima ruhás, egyenes tartású nőalak könnyek nélküli bánata, fájdalma mindazoké, akiknek életét kioltotta a barbár fasizmus. Az anya örök és szenvedélyes gondja, melengető, védelmező gyengédsége, gyengesége és ereje fejeződik ki a művész alkotta figurában. Az emlékmű szimbolikus eszmei mondanivalóját néhány szűkszavúan megfogalmazott architekturális elem, a környező park, a színhely egészíti ki. Az emlékművet alkotó fiatal litván mestert, s személyében a kiváló litván képzőművészetet is jutalmazták Lenin-díjjal 1963-ban. Gediminasz Jakubanisz az emlékmű megformálásával azt is bebizonyította, hogy a modern monumentumépítéshez korántsem kell a XVIII—XIX. századi klasszicizmushoz fordulni. A szobrász más hagyományokkal élt, felhasználta a litván nemzeti, népi művészet tradícióit (gondoljunk a Szovjet-Litvániában található faragásokkal díszített természetes oszlopokra). A pircsupiszi emlékműegyüttes monumentalitását határozott, szigorú kompozíciós szerkesztés, az arányok és a síkok pontos, ökonomikus felosztása adja, az ábrázolt formáknak az a világos és bölcs „stilizálása”, amelyet az emberiség oly gyakran megcsodált az ősi egyiptomi és asszír-babiloniai, vagy a kréta-mükénéi plasztikákon.