Lobogó, 1970. július-december (12. évfolyam, 27-53. szám)

1970-07-01 / 27. szám

Janaami­ Mamma, Líbia kitessékelte az amerikaikat Wheelus Fieldről, az angolokat Tobrukból Az első szocialista újságíróként bejutottam Wheelus Fieldre, az Egye­sült Államokon kívül lé­tesített legnagyobb ameri­kai haditámaszpontra — a fogadtatásból ítélve, alighanem én voltam az utolsó is, aki a bázisra belépett. Az amerikai ka­tonai csendőrök már ak­kor olyan idegesek voltak, hogy csak hajszállal sike­rült elkerülni a botrányt. De hadd mondom el sorjában: a líbiaiak ven­dége voltam, a líbiai légi­erő dzsipjében jártam kö­rül a támaszpontot. Whee­lus Fielden különös átme­neti állapot uralkodott: az amerikaiak még ott vol­tak, de már csomagoltak, a líbiaiak még nem vet­ték át a bázist, de az egyik repülőtéren már beren­dezkedtek, és több pont­ján ellenőrző-állomást ál­lítottak fel. A légi támaszpont mé­retei fantasztikusak. A végtelennek tűnő kifutó­pályák, a hosszú kilomé­tereken át sorakozó raké­tasilók, bombaraktárak, a lassan forgó, roppant ra­darok mellett még csak tisztes távolból követtek az amerikai MP (Military Police, katonai rendőrség) fürge kocsijai, de amikor megálltunk, hirtelen elénk vágott egy dzsip, s máris csikorgott a következő ko­csi fékje: ez mögöttünk zárta el az utat. A kiug­ráló amerikai katonák rá­dióikba kiabáltak, s vitába kezdtek a líbiai tisztek­kel. Azzal vádoltak, hogy fényképeztem. Már a lá­togatás előtt figyelmeztet­tek rá, hogy az ameri­kaiak nagyon idegesek, a legkisebb ürügyet is meg­ragadják, hogy incidens­sé fújják fel... Ezért elő­re megállapodtunk: nem fényképezek a bázis terü­letén. De vállamon lógott az öreg Flexaret gép, és alkalmasint ez dühítette az amerikaiakat, s ez volt vádjaik alapja. Mielőtt a helyzet elmér­gesedett volna, hirtelen ötlettel véget vetettem a vitának: a legjobban ha­donászó amerikai katonai rendőrhöz lépve, kinyitot­tam a fényképezőgépet, és a benne levő tekercset a földre dobtam. Erre el­akadt a szava, és némi utólagos vitatkozás után, társaival együtt, elrobo­gott. A szuverenitás visszaszerzése Amikor a múlt év őszén a líbiai szabad tisztek megdöntötték a monar­chiát, és kikiáltották a köztársaságot, első jelsza­vuk ez volt: „Visszasze­rezzük hazánk szuvereni­tását!” A királyi Líbia függet­lenségét főleg az korlá­tozta, hogy a király az angoloknak El-Ademnél és Tobruknál nagy tá­maszpontokat adott — egymillió font úgynevezett fejlesztési segély és csak­nem hárommilliós „költ­ségvetési hozzájárulás” fe­jében. Amikor feltárták az olajat Líbiában, s fellen­dült az oil­ybusiness, az amerikaiak is beszálltak. Jórészt átvették az ango­lok szerepét. 1954-ben kö­tötték meg szerződésüket a királyi udvarral: esze­rint Tripoli külvárosa kö­zelében, Mellahában, egy volt olasz katonai tábor­ból nagy légi támaszpon­tot építhettek. Húsz éven át 46 millió dollárral já­rultak hozzá a költségve­téshez. Kereken százmil­lió dollárt költöttek a bá­zisra, amely végül is ál­lam lett az államban. Ha egy amerikai kato­na a bázison kívül köve­tett el valamit, akkor sem a líbiai, hanem az ame­rikai bíróság volt ügyében illetékes. Wheelus ameri­kai pilótáról nevezték el a támaszpontot, s külön Wheelus-dollárt adtak ki... Saját rádió- és tv­­adójuk, út- és vasútháló­zatuk, sok száz raktáruk, hangárjuk, műhelyük, kü­lön klubjaik, templomaik, szupermarketjeik, golfpá­lyáik, strandjaik jelezték: a bázis hatalmas amerikai sziget Líbiában. Repülőte­rein csak a betonpályák területe 96 négyzetkilomé­ter. Kifutópályáin egy­szerre hat teljes légiraj tud fel- és leszállni. A tá­maszpont céljaira a siva­tagból 135 négyzetkilomé­ternyi területet hasítottak ki. Személyi állományába 4278 amerikai katonai sze­mély és 414 polgári alkal­mazott tartozott, ezenkí­vül 650 líbiai munkás dolgozott a támaszponton. Wheelus Field jelentőségét nemcsak a nagy méretek határozzák meg; elsősor­ban ez azért volt fontos az Egyesült Államoknak és a NATO-nak is, mert szin­te mindig tiszta az égbolt felette. A statisztikák sze­rint, évente 365 napból átlagosan 350 „repülőnap”. Amikor Európában hóvi­harok, jeges esők akadá­lyozzák a repülést, itt süt a nap. Itt a térkép nincs tele városokkal, határvo­nalakkal. A Líbiai-siva­tag és a tenger gyakorla­tilag korlátlan, szabad légteret kínál a gyakorla­­tozóknak. Az atlanti támaszpon­tokról rendszeresen Whee­­lusra jártak kiképzésre a hadipilóták. Havonta öt­ször jöttek NATO-egysé­­gek, s az amerikai légi­erő is folyamatosan Lí­biába küldte a nyugat­németországi, spanyolor­szági és olaszországi „fel­hős” támaszpontokról pi­lótáit. Musztafa kapitány, a líbiai légierő tisztje el­mondta: a Wheelus-bázis­­ról felszálló gépek éven­te 75 ezer bombát dob­tak le a sivatagi célpon­tokra. A bázison állan­dóan sok tucatnyi F— 100-as, Supersabre, Phan­tom és Delta—Dagger gép, sok óriáshelikopter, C—47-es szállítógép tar­tózkodott. A líbiaiakkal sosem kö­zölték, melyik NATO-or­­szágból érkeznek hívatlan vendégek. Csak annyit láttak, hogy az idegen egyenruhás tisztek az ame­rikaiakkal együtt jönnek­­mennek, ahogyan kedvük tartja. A bázisról kötött szerződésnek ez a megsér­tése, a líbiai szuverenitás semmibevétele, mélysé­gesen bántotta a hazafias érzésű katonákat. Érthe­tő tehát, ha a köztársaság kikiáltása után egyik el­ső céljuk az idegen tá­­maszipontok kilakoltatása volt. Dzsallud kapitány az amerikai nagykövetet kéveti A líbiai kormány előbb Angliát, majd az Egyesült Államokat szólította fel, ürítse ki támaszpontjait a szerződések lejárta előtt. Az angolok a múlt év de­cember 13-án írták alá a megállapodást, és már 14- én megkezdték a köl­tözködést. 1970. március 31-ig kiürítették támasz­pontjaikat, El-Adem és Tobruk bázisainak kato­nai, légi létesítményeit el­lenszolgáltatás nélkül át­adták a líbiai hadsereg­nek. Az angolokra rá­­kényszerített megállapo­dás másnapján, december 15- én Abdel Szallam Dzsallád százados, a For­radalmi Tanács tagja, ma­gához kérette Joseph Pal­mer amerikai nagyköve­tet. ’ Palmer sem tehetett mást, beleegyezett abba, hogy 1971. december 24-e, a szerződés lejárta előtt, már 1970. június 30-án át­adják Wheelus Fieldet. A tripoli rádió, adását meg­szakítva jelentette be: „1970 első felében minden amerikai csapatot kivon­nak az ország területéről, Líbia visszaszerzi teljes szuverenitását.” Ottjártamkor az ame­rikaiak, ha fogcsikorgatva is, de már csomagoltak. A kiürítés azóta befejező­dött. Wheelus Field felett már líbiai zászló leng, s a támaszponton a líbiai légierő gépei állomásoz­nak ... Hogy milyen jelentősége van ennek, azt jól mutat­ja a kiürítéssel kapcsola­tos ünnepségsorozat, me­lyen az arab frontállamok vezetői az Izrael elleni közös harc további tenni­valóiról tanácskoztak. A Wheelus Field kiürítése, az arab államok jövendő erőfeszítéseit tekintve, jel­képként is felfogható: az arab nemzet eltökéltségét jelzi, hogy kiűzi földjéről az agresszort és vele nagy hatalmú támogatóját. RUDNYÁNSZKY ISTVÁN Wheelus Air Base — a légi támaszpont egyik ellen­ Az angolok kivonulnak Líbiából: az utolsó brit hata­őrzőpontja: még két amerikai katonai csendőr áll­am­­nák behajóznak Tobruknál, három nappal a kitűzött­ségben, de a líbiai motoros rendőrnek már szabad a határidő előtt bemenet .. Amerikai légitámaszpont 35 Angol légitámaszpont Tripoli, Líbia fővárosa, amelynek közelében az ame­rikaiak megépítették legnagyobb külföldi támaszpont­jukat Khadafi ezredes, a Forra­dalmi Tanács elnöke: „Visszaszerezzük Líbia szu­verenitását!” A Wheelus Field támaszpont kiürítése alkalmából rendezett ünnepségsorozatra Líbiába érkeztek a ha­ladó arab világ állam- és kormányfői. Khadafi ezre­des, líbiai államfő (jobbról), Husszein, Jordániai ki­rály, Atasszi, szíriai elnök és Nasszer, egyiptomi el­nök társaságában

Next