Lobogó, 1971. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-13 / 2. szám

PILLANTÁS a közvetlen ■ ■■ ff| Iovobe Manapság divatos dolog a jóslás. Alighanem már tudománnyá is vált. Úgy nevezik: futurológia. A lényege talán ekképpen fogalmazható meg: ta­pasztalat és következtetés. Ez pedig nem sarlatánok dolga, nem kávé­záséból, rejtélyes üveggömbből, vagy éppen kártyavetésből olvasható ki. Széleskörűen tájékozott emberek tu­dományos módszerességgel foglalkoz­nak a jövő előre felvázolható esemé­nyeivel. És kit nem érdekel a jövő? Kit nem izgat, hogy mi várható ro­hanó korunkban az elkövetkező évek­ben? — A csodák korszaka véget ért — ezzel a sokszor hangoztatott, „újsze­rű” gondolattal kezdtem a beszél­getést Benedek Istvánnal, aki köztu­domásúan azon kevesek közé tarto­zik, akikre még joggal elmondható: polihisztor. Bár ő maga tiltakozik a szerénytelennek hangzó jelző ellen. — Mondjuk inkább sok minden iránt érdeklődő embert. Ez már azért is igaz, mert többé-­kevésbé mindany­­nyian ilyenek vagyunk. Ma az úgy­nevezett „társasági” ember kell, hogy valamit konyítson a fizikához, a ma­tematikához, a kozmológiához és a többi. Néhány éve még azt tartot­ták, nálunk csak a focihoz és az irodalomhoz „ért” mindenki. — Tehát bővült az általános mű­veltség tartalma? — Talán lényegében meg is válto­zott. Hiszen a csodák ideje valóban lejárt. Az ember, aki tulajdonképpen még azt sem tudja pontosan, mi tör­ténik, milyen elektromos folyamat zajlik le, amikor a szobában felkat­­tintja a villanykapcsolót, szinte egy­kedvűen, de legalábbis minden külö­nös csodálkozás nélkül veszi tudomá­sul, hogy teszem azt, fellőtték a Koz­mosz háromszázvalahányadikát. Pedig a szellemi energia milyen soha eddig nem tapasztalt befektetéséről van akárcsak egy-egy ilyen esetben is szó. De mert technika, és mert a mi időnkben olyan irdatlan tempóban fejlődött, és hozott létre bámulatos eredményeket — megszoktuk. Az ember nem képes állandó ámulatban élni. Természetessé válnak az olyan új keletű fogalmak, mint a kiberneti­ka, rakétatechnika, atomfizika. Ma már a népszerű, tudományos folyóira­tok is olyan nyelvezettel írnak pél­dául a világűr eseményeiről, amiyet húsz évvel ezelőtt még a témában táj­jékozott emberek sem igen értettek volna. Majdnem azt mondhatnám, természetessé, hétköznapivá válnak a tudományos forradalmak. Egyre-más­­­ra fantasztikus szenzációkról értesít bennünket a tudomány. Egy kissé el­fásultunk. — Igen, a technika. És mi van az ember lényegével? Vagyis a gépek ismeretén, az anyag vég nélküli cso­dálatos tulajdonságain, ezek hatásán kívül, mit tudunk saját magunkról? — Jogos a kérdés. Hiszen kis túl­zással állítható, az egyiptomi és gö­rög, de még inkább a keleti mágu­sok, varázslók vagy orvosok többet tudtak az ember lényegéről, mint mi. Közhely, de sokan tapasztaljuk, fő­ként ősszel és tavasszal, hogy még a náthát sem tudjuk gyógyítani. Ta­lán a nagy tudományos és technikai forradalomban nem figyeltünk elég­gé önmagunkra?! Igaz, hogy a bioló­gia sohasem kecsegtet olyan gyors vagy látványos sikerekkel, mint pél­dául a technika. Nehéz ügy. Itt van például az első számú közellenség, a rák. Bizonyosnak látszik, hogy ez nem is egy betegség, hanem a betegségek­nek bizonyos csoportja. Mióta egyál­talán ismert ez a kór, s küzdünk el­lene, bizony igen-igen parányinak tű­nik az előrehaladás. — Az ember lényege. Így fogal­mazta, ugye? Nos, az ember lényege, a legmagasabb fokon szervezett anyag, a gondolkodni képes anyag, a teremtő, az alkotó, létrehozó anyag kimeríthetetlen és csodálatos. És még olyan keveset tudunk róla! Hiszen ez az anyag gyakorlatilag fillérekért „előállítható”. Sok víz, ilyen-olyan fe­hérjék, ásványok ... nem akarom fel­sorolni a zsigerek, csontozat, izomzat összetevőit. Csak éppen a lényeg... — No és a szervátültetések, a se­bészet olykor boszorkányos eredmé­nyei, az antibiotikumok...? — Óriási eredmények. Reálisnak látszik a közeljövőben a szervátülte­tések kórházi gyakorlata. Bár egye­lőre csak egy-két eset, s az eredmé­nyek ... Ez azonban — azt hiszem — járható út. A betegségek gyógyszeres kezelésének is még csak az elején le­hetünk, ha a biológia, a gyógyszer­vegyészet bontakozását figyeljük. A sebészet pedig, egy kissé leegyszerű­sítve, valóban boszorkányos — tech­nika. — De ami a jövőt illeti, manapság egyre többet olvashatunk az ember beavatkozásáról az emberbe. Vagyis egyes biológusok nyilván méltán ál­lítják, hogy a sejten belüli gének megváltoztatásával, megváltoztatható az ember jelleme, karaktere, alakít­hatók képességei. Más. Szervetlen anyagból szerves anyag szintetizálása. Erre is történtek bizonyos eredmé­nyeket felmutatni képes kísérletek. Harsog a világ: Embergyárak! A szükségnek, az igényeknek megfelelő ember „készítése”. Tetszés szerinti tulajdonságok „előállítása”!... — úgy hangzanak, mint a bulvár­lapok szalagcímei. — Azt hiszem, egyelőre és még hosszú ideig, nem is többek ennél. Hiszen gondolja el, egyetlen sejt az éles szemű ember számára éppen csak hogy látható. Ennek nagy része a tápanyag, a fejlődő élet „éléskam­rája”. Ennél sokkal parányibb a sejt­mag, amelyben az ember esetében negyvenhat kromoszóma található. Ezt kellene „megoperálni”, kettőből egyet készíteni, ilyet olyannal páro­sítani, és mit tudom én. Aztán ho­gyan reagálnak erre a kromoszómák, a sejt, az ember?... Mind csupáa megválaszolatlan kérdés. Ez lenne a közeljövő biológiai robbanása? Kötve hiszem. És ha képesek lennénk csu­pa lángészt „összeeszkábálni” ? Hová vezetne ez? Még végig sem gondol­ható! — Van ennél sokkal reálisabb és égetőbb feladata a biológiának, az or­vostudománynak. Méghozzá sürgetően, a közeljövőben. Le kell győznie a pusztító népbetegségeket, mert nem­csak Európában, nemcsak a civilizált világban élnek emberek. Meg kell ta­lálni az orvosságot az emberi nyo­morúság, egyenlőtlenség, butaság el­len. Sürgetően, a közeljövőben. Igaz, ez már nem csupán a biológia, vagy az orvostudomány dolga. M. T. A­z 1964. évi tokiói olimpiától kezdve, bárhol be­széljenek is a lövészsportról, dr. Hammerl László neve szóba kerül. Már-már klasszikus alakja ő a magyar sportnak. Huszonkilenc éves. Nemcsak művelője, megszállottja is a lövészsport­nak. — Budapesten a Marcibányi téri lőtér mellett laktunk, így eszmélésem óta kapcsolatom van a lö­vészsporttal — mondja gyerekkoráról dr. Hammerl László. — Mint a fiúkat általában, engem is érde­keltek a fegyverek. Titokban arról ábrándoztam: szerzek egy puskát. Fantasztikus terveket kovácsol­tam. Gondomat a véletlen oldotta meg. A hegyol­dalban, az egyik bokor alatt találtam egy ócska rozs­damarta légpuskát. Sajnos, megtettem, amitől min­denkit óvnék, nem ismerve is kézbe vettem. Otthon megáztattuk petróleumban, csiszoltuk, dörzsöltük, mígnem használható fegyver lett belőle. Aztán olyan büszkén, amilyen büszke csak egy nyolcéves kisfiú lehet, állandóan a légpuskával mászkáltam. Lőttem gyufaskatulyára, verebekre, és megritkítot­­tam még a szomszéd díszpaprikáit is. — Tízéves koromban váratlanul nagy öröm ért. Édesapám, aki tagja volt a Ganz gyár MHSZ-lövész­­csapatának, versenyezni hívott. Csapatukból valaki hirtelen megbetegedett, az ő helyére kellett belép­nem. Tíz lövésből kispuskával 941 köregységet lőt­tem. — Micsoda boldogság volt ez! Azt hiszem, hason­lót akkor éreztem, amikor Tokióban átadták az aranyérmet. De a két esemény között, természete­sen, sok minden történt velem. A verseny után a csapat edzője, Pintér Laci bácsi beléptetett a szak­osztályba. — Két év múlva értem el az első számottevő eredményt: ifjúsági I. osztályú versenyző lettem. Jutalmul egy porcelán vázát és dupla vacsorát kap­tam. — 1959-ben beválogattak az ifjúsági EB-keretbe. Milánóban volt a verseny, és csapatunk bronzérmet szerzett. Azóta, a tanulás és a munka mellett, csak a lövészsportnak élek. Dr. Hammerl László sportpályafutása meredeken ívelt felfelé. 1963-ban a kisöbű sportpuska 120 lö­­véses összetett versenyszámban 1163 köregységet lőtt. Ez az eredmény akkor hat köregységgel jobb volt a világcsúcsnál. 1964-ben Tokióban olimpiai bajnok a 60 lövéses, fekvő testhelyzetű verseny­számban, a 120 lövéses összetettben pedig bronzér­mes. 1968-ban, a mexikóvárosi olimpián ezüstérmes, szintén a 60 lövéses fekvő testhelyzetű versenyszám­ban. 1970-ben pedig Phoenixben, a világbajnokságon PUSKA a GÉGÉSZ kezében Nézzük csak azt a beteg mandulát... a 40 lövéses, fekvő testhelyzetű versenyszámban szerzett első helyezést. Ezek élete egyik oldalának legjelentősebb állomá­sai. A másik oldal a „dr.” címmel függ össze, és számára a sporteredményeknél is fontosabb. — Másodikos gimnazista voltam, s már csak az orvosi hivatásra készültem. Jó orvos akarok lenni, ezért sokszor a tanulást előbbre helyeztem a sport­nál. Például 1966-ban a világbajnokságon azért nem indultam, mert éppen akkor kellett kórházi gyakor­laton részt vennem. Az utóbbit tartottam fontosabb­nak. Ma is előfordul, hogy választanom kell. Például kedden soha nem megyek edzésre, mert minden ked­den több műtét van munkahelyemen, a Szamuely klinikán. Tanulok az idősebb kollégáktól, de egy­­egy egyszerűbb mandulaműtétet — igaz, főorvosi felügyelet mellett — már én is megcsináltam. És a magánélet? Hisz nemcsak tanulás, munka és sport van a világon! — No igen. Kilenc évi udvarlás után megnősül­tem. Boldog férj vagyok. Feleségemnél jobb társat nem tudok elképzelni. Megérti, hogy számomra el­ső az orvosi hivatás, második a sportlövészet. Szóra­kozásra, gondtalan pihenésre, hosszabb kirándulá­sokra nincs időm. Szeretnék jó orvos lenni. A spor­tolást se tudnám abbahagyni, és ahhoz, hogy példá­ul a müncheni olimpián ott legyek az elsők között, nagyon sok edzésre van szükség. (MONUS) A világbajnok is már Münchenre­­ készül .

Next