Lobogó, 1971. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-13 / 2. szám
PILLANTÁS a közvetlen ■ ■■ ff| Iovobe Manapság divatos dolog a jóslás. Alighanem már tudománnyá is vált. Úgy nevezik: futurológia. A lényege talán ekképpen fogalmazható meg: tapasztalat és következtetés. Ez pedig nem sarlatánok dolga, nem kávézáséból, rejtélyes üveggömbből, vagy éppen kártyavetésből olvasható ki. Széleskörűen tájékozott emberek tudományos módszerességgel foglalkoznak a jövő előre felvázolható eseményeivel. És kit nem érdekel a jövő? Kit nem izgat, hogy mi várható rohanó korunkban az elkövetkező években? — A csodák korszaka véget ért — ezzel a sokszor hangoztatott, „újszerű” gondolattal kezdtem a beszélgetést Benedek Istvánnal, aki köztudomásúan azon kevesek közé tartozik, akikre még joggal elmondható: polihisztor. Bár ő maga tiltakozik a szerénytelennek hangzó jelző ellen. — Mondjuk inkább sok minden iránt érdeklődő embert. Ez már azért is igaz, mert többé-kevésbé mindanynyian ilyenek vagyunk. Ma az úgynevezett „társasági” ember kell, hogy valamit konyítson a fizikához, a matematikához, a kozmológiához és a többi. Néhány éve még azt tartották, nálunk csak a focihoz és az irodalomhoz „ért” mindenki. — Tehát bővült az általános műveltség tartalma? — Talán lényegében meg is változott. Hiszen a csodák ideje valóban lejárt. Az ember, aki tulajdonképpen még azt sem tudja pontosan, mi történik, milyen elektromos folyamat zajlik le, amikor a szobában felkattintja a villanykapcsolót, szinte egykedvűen, de legalábbis minden különös csodálkozás nélkül veszi tudomásul, hogy teszem azt, fellőtték a Kozmosz háromszázvalahányadikát. Pedig a szellemi energia milyen soha eddig nem tapasztalt befektetéséről van akárcsak egy-egy ilyen esetben is szó. De mert technika, és mert a mi időnkben olyan irdatlan tempóban fejlődött, és hozott létre bámulatos eredményeket — megszoktuk. Az ember nem képes állandó ámulatban élni. Természetessé válnak az olyan új keletű fogalmak, mint a kibernetika, rakétatechnika, atomfizika. Ma már a népszerű, tudományos folyóiratok is olyan nyelvezettel írnak például a világűr eseményeiről, amiyet húsz évvel ezelőtt még a témában tájjékozott emberek sem igen értettek volna. Majdnem azt mondhatnám, természetessé, hétköznapivá válnak a tudományos forradalmak. Egyre-másra fantasztikus szenzációkról értesít bennünket a tudomány. Egy kissé elfásultunk. — Igen, a technika. És mi van az ember lényegével? Vagyis a gépek ismeretén, az anyag vég nélküli csodálatos tulajdonságain, ezek hatásán kívül, mit tudunk saját magunkról? — Jogos a kérdés. Hiszen kis túlzással állítható, az egyiptomi és görög, de még inkább a keleti mágusok, varázslók vagy orvosok többet tudtak az ember lényegéről, mint mi. Közhely, de sokan tapasztaljuk, főként ősszel és tavasszal, hogy még a náthát sem tudjuk gyógyítani. Talán a nagy tudományos és technikai forradalomban nem figyeltünk eléggé önmagunkra?! Igaz, hogy a biológia sohasem kecsegtet olyan gyors vagy látványos sikerekkel, mint például a technika. Nehéz ügy. Itt van például az első számú közellenség, a rák. Bizonyosnak látszik, hogy ez nem is egy betegség, hanem a betegségeknek bizonyos csoportja. Mióta egyáltalán ismert ez a kór, s küzdünk ellene, bizony igen-igen parányinak tűnik az előrehaladás. — Az ember lényege. Így fogalmazta, ugye? Nos, az ember lényege, a legmagasabb fokon szervezett anyag, a gondolkodni képes anyag, a teremtő, az alkotó, létrehozó anyag kimeríthetetlen és csodálatos. És még olyan keveset tudunk róla! Hiszen ez az anyag gyakorlatilag fillérekért „előállítható”. Sok víz, ilyen-olyan fehérjék, ásványok ... nem akarom felsorolni a zsigerek, csontozat, izomzat összetevőit. Csak éppen a lényeg... — No és a szervátültetések, a sebészet olykor boszorkányos eredményei, az antibiotikumok...? — Óriási eredmények. Reálisnak látszik a közeljövőben a szervátültetések kórházi gyakorlata. Bár egyelőre csak egy-két eset, s az eredmények ... Ez azonban — azt hiszem — járható út. A betegségek gyógyszeres kezelésének is még csak az elején lehetünk, ha a biológia, a gyógyszervegyészet bontakozását figyeljük. A sebészet pedig, egy kissé leegyszerűsítve, valóban boszorkányos — technika. — De ami a jövőt illeti, manapság egyre többet olvashatunk az ember beavatkozásáról az emberbe. Vagyis egyes biológusok nyilván méltán állítják, hogy a sejten belüli gének megváltoztatásával, megváltoztatható az ember jelleme, karaktere, alakíthatók képességei. Más. Szervetlen anyagból szerves anyag szintetizálása. Erre is történtek bizonyos eredményeket felmutatni képes kísérletek. Harsog a világ: Embergyárak! A szükségnek, az igényeknek megfelelő ember „készítése”. Tetszés szerinti tulajdonságok „előállítása”!... — úgy hangzanak, mint a bulvárlapok szalagcímei. — Azt hiszem, egyelőre és még hosszú ideig, nem is többek ennél. Hiszen gondolja el, egyetlen sejt az éles szemű ember számára éppen csak hogy látható. Ennek nagy része a tápanyag, a fejlődő élet „éléskamrája”. Ennél sokkal parányibb a sejtmag, amelyben az ember esetében negyvenhat kromoszóma található. Ezt kellene „megoperálni”, kettőből egyet készíteni, ilyet olyannal párosítani, és mit tudom én. Aztán hogyan reagálnak erre a kromoszómák, a sejt, az ember?... Mind csupáa megválaszolatlan kérdés. Ez lenne a közeljövő biológiai robbanása? Kötve hiszem. És ha képesek lennénk csupa lángészt „összeeszkábálni” ? Hová vezetne ez? Még végig sem gondolható! — Van ennél sokkal reálisabb és égetőbb feladata a biológiának, az orvostudománynak. Méghozzá sürgetően, a közeljövőben. Le kell győznie a pusztító népbetegségeket, mert nemcsak Európában, nemcsak a civilizált világban élnek emberek. Meg kell találni az orvosságot az emberi nyomorúság, egyenlőtlenség, butaság ellen. Sürgetően, a közeljövőben. Igaz, ez már nem csupán a biológia, vagy az orvostudomány dolga. M. T. Az 1964. évi tokiói olimpiától kezdve, bárhol beszéljenek is a lövészsportról, dr. Hammerl László neve szóba kerül. Már-már klasszikus alakja ő a magyar sportnak. Huszonkilenc éves. Nemcsak művelője, megszállottja is a lövészsportnak. — Budapesten a Marcibányi téri lőtér mellett laktunk, így eszmélésem óta kapcsolatom van a lövészsporttal — mondja gyerekkoráról dr. Hammerl László. — Mint a fiúkat általában, engem is érdekeltek a fegyverek. Titokban arról ábrándoztam: szerzek egy puskát. Fantasztikus terveket kovácsoltam. Gondomat a véletlen oldotta meg. A hegyoldalban, az egyik bokor alatt találtam egy ócska rozsdamarta légpuskát. Sajnos, megtettem, amitől mindenkit óvnék, nem ismerve is kézbe vettem. Otthon megáztattuk petróleumban, csiszoltuk, dörzsöltük, mígnem használható fegyver lett belőle. Aztán olyan büszkén, amilyen büszke csak egy nyolcéves kisfiú lehet, állandóan a légpuskával mászkáltam. Lőttem gyufaskatulyára, verebekre, és megritkítottam még a szomszéd díszpaprikáit is. — Tízéves koromban váratlanul nagy öröm ért. Édesapám, aki tagja volt a Ganz gyár MHSZ-lövészcsapatának, versenyezni hívott. Csapatukból valaki hirtelen megbetegedett, az ő helyére kellett belépnem. Tíz lövésből kispuskával 941 köregységet lőttem. — Micsoda boldogság volt ez! Azt hiszem, hasonlót akkor éreztem, amikor Tokióban átadták az aranyérmet. De a két esemény között, természetesen, sok minden történt velem. A verseny után a csapat edzője, Pintér Laci bácsi beléptetett a szakosztályba. — Két év múlva értem el az első számottevő eredményt: ifjúsági I. osztályú versenyző lettem. Jutalmul egy porcelán vázát és dupla vacsorát kaptam. — 1959-ben beválogattak az ifjúsági EB-keretbe. Milánóban volt a verseny, és csapatunk bronzérmet szerzett. Azóta, a tanulás és a munka mellett, csak a lövészsportnak élek. Dr. Hammerl László sportpályafutása meredeken ívelt felfelé. 1963-ban a kisöbű sportpuska 120 lövéses összetett versenyszámban 1163 köregységet lőtt. Ez az eredmény akkor hat köregységgel jobb volt a világcsúcsnál. 1964-ben Tokióban olimpiai bajnok a 60 lövéses, fekvő testhelyzetű versenyszámban, a 120 lövéses összetettben pedig bronzérmes. 1968-ban, a mexikóvárosi olimpián ezüstérmes, szintén a 60 lövéses fekvő testhelyzetű versenyszámban. 1970-ben pedig Phoenixben, a világbajnokságon PUSKA a GÉGÉSZ kezében Nézzük csak azt a beteg mandulát... a 40 lövéses, fekvő testhelyzetű versenyszámban szerzett első helyezést. Ezek élete egyik oldalának legjelentősebb állomásai. A másik oldal a „dr.” címmel függ össze, és számára a sporteredményeknél is fontosabb. — Másodikos gimnazista voltam, s már csak az orvosi hivatásra készültem. Jó orvos akarok lenni, ezért sokszor a tanulást előbbre helyeztem a sportnál. Például 1966-ban a világbajnokságon azért nem indultam, mert éppen akkor kellett kórházi gyakorlaton részt vennem. Az utóbbit tartottam fontosabbnak. Ma is előfordul, hogy választanom kell. Például kedden soha nem megyek edzésre, mert minden kedden több műtét van munkahelyemen, a Szamuely klinikán. Tanulok az idősebb kollégáktól, de egyegy egyszerűbb mandulaműtétet — igaz, főorvosi felügyelet mellett — már én is megcsináltam. És a magánélet? Hisz nemcsak tanulás, munka és sport van a világon! — No igen. Kilenc évi udvarlás után megnősültem. Boldog férj vagyok. Feleségemnél jobb társat nem tudok elképzelni. Megérti, hogy számomra első az orvosi hivatás, második a sportlövészet. Szórakozásra, gondtalan pihenésre, hosszabb kirándulásokra nincs időm. Szeretnék jó orvos lenni. A sportolást se tudnám abbahagyni, és ahhoz, hogy például a müncheni olimpián ott legyek az elsők között, nagyon sok edzésre van szükség. (MONUS) A világbajnok is már Münchenre készül .