Lobogó, 1971. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-13 / 2. szám
40 ezer forint volt abban a csomagban, amelyet Kupi István 15 éves ipari tanuló talált meg Budapesten, a 156-os autóbuszon. A pénzt édesapjával elvitte a Budapesti Rendőr-főkapitányság ügyeletére. Rövidesen jelentkezett a pénz elvesztője, Kovács Gyula bolti eladó is. A 40 ezer forint az üzlet napi bevétele volt. Véletlenül felejtette az autóbusz ülésén. Egyedül a Kupi család becsületességének köszönhető, hogy a pénz hiánytalanul megkerült. Hiszen ha elteszik, saját céljaikra fordítják, soha senki nem jön rá. Sok ismerősömtől megkérdeztem, mi a véleménye erről az esetről. Eltérő válaszokat kaptam. A válaszadók egyike például azt mondta: valószínű, a Kupi család rendkívül gazdag. 40 ezer forint igazán nem számít nekik. Felkerestem a Kupi családot. Egy másfélszobás lakásban laknak Budapesten, a Szilágyi Erzsébet fasorban. A nagyobbik szoba — négyszer ötméteres — a szülőké, a kisebbik Kupi Istváné. A bútorzat nem új, de jó állapotban van. Látszik, vigyáznak rá, akárcsak a szőnyegekre, amelyek között drágább fajtát egyet sem láttam. Mindenhol feltűnő tisztaság. Nekik a lakás nemcsak alvóhely, hanem valóban otthon. A Kupi család nem él rossz anyagi körülmények között. Természetesen, meggondolatlanul nem költekezhetnek. A családfő, id. Kupi István, műszerész a Posta Gyáli úti részlegénél. Elismert szakmunkás, kiemelt órabért — 15,50 forintot — kap. Felesége ugyanott raktáros. Havonta 1670 forintot keres. Igazán nem mondható, hogy gazdagok lennének. Fel is tettem nekik a kérdést: miért nem tartották meg a 40 ezer forintot? — Nem is gondoltunk rá — válaszolja id. Kupi István. — A fiam azzal jött haza, hogy öltözzek, mert talált egy csomó pénzt, és el kell vinnünk a rendőrségre. Természetes volt, hogy így történik. Azért a pénzért mi nem dolgoztunk meg, egy pillanatig sem éreztük úgy, hogy a miénk lehet. — Azért nem lenne rossz, ha 40 ezer forinttal gazdagabbak lennének! — Még álomnak is szép. Ha lenne 40 ezer forintunk, kicserélnénk a bútort modernebbre, vennénk egy-két ruhát is, esetleg egy motort. — Gépkocsit nem? — Jó lenne egy kocsi, nem mondom, de egyelőre nem bírnánk anyagilag. Karbantartás, üzemanyag, biztosítás! Olyan jól nem keresünk. No, de erről kár is beszélni! — Hogyan fogadták a történteket a tanulótársak az ipari tanuló intézetben? — Volt olyan — válaszolja ifj. Kupi István —, aki azt mondta: elment az eszem. De a többség igazat adott. Helyesnek tartották, hogy visszaadtam a pénzt. M. M. Ifj. Kupi István legkedvesebb „játszótársa” az elektromos vezérlésű terepasztal, amelyet saját maga készített ZIMMERMANN BÉLA felvételei n így nevelten gyereknei, hogy csak az a sajátja, amiért megdolgozott. Kupi István és felesége a televízióból közismert Mézga család rádiótechnikai zsenije, Lüke Aladárbekapcsolta az MZ/X adóállomást, hogy kapcsolatot keressen agg utódjával, Köbükivel. Meglepetésére, teljesen ismeretlen hangok érkeztek hozzá az éter hullámain. Valami ilyesmi. Jól érzed magad? — Nagyszerűen. Persze, izgulok, vajon hogyan sikerül a leszállás? — Csak semmi idegeskedés. Mindent csinálj úgy, ahogy gyakoroltuk. — Értettem. A kocsitól balra, ugye? — Igen. Látsz jól? — Akkora piros-fehér kockákat? Nem lehet nem észrevenni. Lüke Aladár nem az a fajta zseni, aki ne járna utána a rejtélyes dolognak. Pillanatok alatt bemérte az ismeretlen adóállomás helyét. Aztán riadóztatta a családot, és helikopterükkel megindultak a kiszámított koordináták felé. Egy repülőtér felett köröztek. Észrevették a sarosfehér színű nagykockás autót. Az autó toronyszerű tetejében egy ember ült. Jobbra is, balra is repülőgépek, helikopterek, de mozgást sehol nem látták. Egyszer csak vevőkészülékük megreccsent. Gyorsan teljes hangerőre állították. — Akkor mára befejeztük a munkát. Holnap reggel kilenckor elméleti kiképzés, a tanteremben. Viszlát. Vége! Mézgáék a furcsa tornyú autót figyelték. A férfi kiszállt, gondosan bezárta az ajtót, majd kimért léptekkel egy messze fekvő, kör alakú épület felé tartott. Habozás nélkül leszálltak. Az autóban akkumulátorok, különböző színű vezetékek, kapcsolók. Lüke Aladár előtt világos volt, hogy egy miniatűr irányító berendezést lát. De kíváncsi volt írta: MÓNUS MIKLÓS Fotók: SZABÓKY ZSOLT a részletekre is. Kapcsolatba lépett Köbükivel. Köbüki azonnal jelentkezett. — Az MHSZ budaörsi repülőterén vagytok — hallotta Lüke Aladár. — Az autóban levő berendezés egy irányítótorony. Ezt nyilván már magad is kitalálhattad. Megkönnyíti az ottaniak munkáját, segít a kiképzésben. A nagy irányítótorony mellé építették. — Hogyhogy eddig nem tudtunk róla? — Nemrég készült el. Tavaly télen kezdték építeni a repülőtér hangárjában, öszszebarkácsolták, társadalmi munkában. — Micsoda?! Egy irányítótornyot?! — Miért? Te is darabonként raktad össze az adódat. — Az igaz, de én egy zseni vagyok — mondta Lüke Aladár szerényen. — Hm. Ezek szerint azok a budaörsiek is értik a szakmájukat. — Nahát! — álmélkodott Lüke Aladár. — És mik ezek a padok, meg a tábla? — Egyrészt pihenőhelyiség, másrészt azon a táblán dolgozzák ki a pilóták a navigációs terveket. Lüke Aladár nem is titkolta csodálkozását. — Úgy érzem — mondta Köbükinek —, ezek az emberek megérdemlik az elismerést. Tudod, mit, kölcsönadom nekik az én állomásom hívójelét. — Nagyon jó ötlet. Fesd át a rendszámtáblájukat feketére, és írd rá nagy betűkkel: MZ/X. — Kiváncsi vagyok, mit szólnak majd hozzá, ha meglátják. Másnap reggel Pál Zoltán őrnagy, a repülőtér parancsnoka látta meg először az új jelet. Elmosolyodott. — Hihetetlen, hogy mi mindent ki nem tudtok találni! — mondta a többieknek, mmm BUDAÖRSÖN.