Lobogó, 1971. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1971-07-07 / 27. szám

Búcsú a hősöktől Szemük, amely kevés embernek jutó csodákat láthatott, örökre lezárult. Szí­vük, a maroknyi, bámulatos gép, valami titokzatos erőtől összefacsarva, elvette utolsó, akadozó ritmusát A halott hősök, a világűr bátor vándorai, örök nyugovóra tértek. Georgij Dobrovolszkij, Vlagyiszlav Volkov és Viktor Pacajev, a három nagy­szerű ember, aki utolsó pillanatig teljesítette vállalt feladatát, életét adta a tudo­mányos haladás nagy ügyéért. A világ első, ember lakta űrállomásának személy­zete a siker birtokában indult vissza a nagy útról, de a hazaváró anyaföld csak a testüket fogadhatta. A diadalmas visszatérés, amire mindenki készült, gyászba fordult, és a tragédia borzalma elhervasztott virágot, mosolyt, könnybe, fájdalomba fojtott ünnepi szép szavakat. Szeretteik, hazájuk és az egész emberiség mély döbbenete kísérte őket utolsó útjukra, átérezve a pótolhatatlan veszteséget, az emberi tudás mezőjén még ma is tátongó, szörnyű réseket, amelyek a bátrak halálát hordozhatják. A hő­sök emléke előtt tisztelettel adózó nagyvilág a gyász komor pompája közepette vett búcsút a világűr hősi halált halt Kolumbuszaitól, akiknek tettét arany betűk­kel őrzi majd a történelem. Szovjet párt- és állami vezetők álltak díszőrséget a Szovjet Hadsereg Házában a három űrhajós ravatalánál, miközben a szovjet emberek tízezrei lerótták kegye­letüket a hős űrhajósok előtt A Szojuz—11 három hősi halottja: Georgij Dobrovolszkij alezre­des, parancsnok, Vlagyiszlav Volkov mérnök űrhajós, Viktor Pacajev mérnök űrhajós — mindhárman a Szovjetunió hősei Az űrhajósokat a Kreml falában helyezték örök nyugalomra. A katonai díszpompával eltemetett hősök földi maradványait pán­célkocsik vontatta ágyútalpon szállították a Vörös térre, majd a szovjet vezetők a vállukon vitték az urnákat a Kreml falához SANTIAGO DE CHILE, a chilei főváros ismét meg­szokott képét mutatja. A Perez Zujovic, egykori bel­ügyminiszter elleni gyilkos merénylet által felkavart közvélemény immár elcsendesedett, de mind a népi egységkormány, mind az utca embere tudja: a szél­sőjobboldal még nem adta fel a harcot, és az újabb merényleteket nem lehet kizárni. Chile forradalmának egyik megdöbbentő, de­­mégis természetes következménye ez a feltételezés, mert a tömegek által támogatott népi egységkormány és a belső reakció között immár tavaly szeptember óta folyik a kemény harc. A tét: Chile jövője, amit más­ként képzel el az Allende-kormány, és másként a reakció, amely minden eszközzel megpróbálja vissza­forgatni a történelem kerekét. A népi egységkormány több mint fél esztendeje van már hatalmon, és az általa vitt forradalmi politika nagyon népszerű a tö­megek körében. Éppen ezért az ellenforradalom erői ma nem léphetnek fel nyílt sisakkal. Tavaly, Allende elnök beiktatása előtt, meggyil­kolták Schneider tábornokot, volt hadseregfőparancs­nokot, mert kijelentette: „a hadsereg mindenképpen lojális marad az ország törvényesen megválasztott kormányához”. Ez a merénylet már akkor sejtette: a reakció semmitől sem riad vissza, hogy zavart és bizonytalanságot szítson az országban, illetve felkor­bácsolja a kommunistaellenes hisztériát, amelytől a Népi Egységfront felbomlását remélte. AZ ELLENFORRADALMI ERŐK kísérlete ku­darcba fulladt a múlt év végén. Allende elnök át­vette tisztségét, és fél év alatt új utakra vezette or­szágát. Chile — mint az elnök számtalanszor hangsú­lyozta — a szocialista társadalom felépítésén munkál­kodik. A kormányprogram népszerűsége vitathatat­lan, hiszen minden vonásában egybeesik a chilei nép óhajaival. Az ország természeti kincseinek vissza­szerzése, a külföldi monopóliumok, a bankok és a kereskedelem tervezett államosítása, valamint az ag­rárreform mind olyan célok, amelyek a chilei kis­ember számára a gazdagabb, emberibb holnapot jelenthetik. Önök, kedves olvasóim, többé-kevésbé jól ismerik az elmúlt fél évben lezajlott chilei eseményeket, a kül- és belpolitikában végbement változásokat is. Ameida, chilei külügyminiszter, aki a közelmúlt­ban hosszabb diplomáciai körutat tett, és ennek során zömmel szocialista országokban járt, budapesti sajtó­­értekezletén egyebek között kifejtette, hogy Chile az amerikai és a nemzetközi imperializmust tekinti leg­főbb ellenségének. Az e részről fenyegető gazdasági és politikai nyomás ellen nem könnyű a harc, Chilének éppen ezért szövetségesekre van szüksége. Chile gazdasági és ipari fejlettsége — az évszázados gyarmati és félgyarmati státusz folytán — igen ked­vezőtlen az Allende-kormány haladó programja szem­pontjából. A nagy politikai célokat csak akkor lehet megvalósítani, ha sikerül a gazdasági fejlődést fel­gyorsítani. Chilének ehhez komoly beruházásokra és valutáris alapokra van szüksége, éppen ezért az ország vezető politikusai mind a Kelettel, mind pedig a Nyugattal gyümölcsöző kapcsolatok kiépítésére töre­­kednek. AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK ÉS CHILE államközi kapcsolatai — mint a chilei külügyminiszter annak idején kifejtette — normálisnak mondhatók. Ez azon­ban nem jelentheti azt, hogy az USA a háttérből nem inspirálja az ellenforradalom belső erőit a változások kicsikarására. Ha figyelembe vesszük Peru és Bolívia példáját, nyugodtan állíthatjuk, hogy az USA politikájában a jelenlegi szakaszban éppen a belső reakciós erők által kirobbantható belviszályok és lázadási kísérletek léptek elő első számú eszközzé a latin-amerikai forradalmi mozgalmak megállítására. Az USA, amely néhány évvel ezelőtt, Dominika ese­tében, még a nyílt fegyveres intervenciótól sem riadt vissza, hogy egy neki tetsző kormányt ültessen a hatalomba, ma már nincs olyan helyzetben, hogy ezt megkockáztathatná. Marad tehát a belső felforgatás támogatása és az Amerikai Államok Szervezetének felhasználása, amely az egyenlőtlen kapcsolatok elvére épülve, eddig is fő eszköze volt az amerikai akarat megvalósításának. Chile harca ilyenformán nehéz és bonyolult fo­lyamat, és egyben egyedi is a kontinensen. Az alkot­mányos keretek között kivívott néphatalom alkotmá­nyos formákat követel a kormánytól, s a parlamenti harc nem mindig jár sikerrel a haladó erők számára. A reakció minden lehetséges eszközzel harcol az Allende-kormány ellen, éppen ezért ebben a nehéz küzdelemben igen fontos tényezőt jelentenek a belső rendfenntartó erők és a hadsereg. Az ő elvi szi­lárdságuk, politikai állásfoglalásuk, éppen a földrész negatív példáiból kiindulva, döntő lehet Chile jövő­jének szempontjából. AZ ALLENDE-KORMÁNY PROGRAMJA a hadse­regben is igen népszerű. A katonai pálya nyújtotta, viszonylagosan szilárd egzisztencia előnyeit élvező középosztálybeli és szegénysorból felemelkedett tisz­tek, érezve hazájuk belső ellentmondásait, maguk is tenni készek a változásokért. Nem hagyhatjuk azon­ban figyelmen kívül Viaux tábornok tavalyi puccs­kísérleté­t, amely arra a tényre figyelmeztet, hogy a hadseregen belül ma is szép számban találhatók a reakció támogatói. E nagy hatalmú tisztek és tá­bornokok, a hatalmától megfosztott társadalmi osz­tályok hő­szolgálóiként — mint eddig — feltehetően a jövőben is hajlandók lesznek kockázatos kalandok­ra, hogy kiüssék a hatalmat a népi egységkormány kezéből. _ A döntő ütközetek — megítélésem szerint — ez­után következnek. Az Allende-féle államosítási prog­ram és a tervezett agrárreform próbakő lehet. A bom­­lasztás erői, amelyek egyedül a hadsereg fegyvereire támaszkodva remélhetnek sikert, várhatóan nagy fi­gyelmet szentelnek majd a következő időkben a ka­tonáknak. A fegyveres ellenforradalom lehetősége ugyan nagyon kicsi, de mégsem zárható ki teljesen. Bolívia példája igazolja ezt, ahol a hadsereg haladó tisztjei még a hatalom birtokában is nehezen tudnak megbirkózni a reakció hadseregen belüli mesterkedé­seivel. A chilei alkotmányos formák között — véle­ményem szerint — az ilyesfajta hadseregbomlasztás­­nak talán még nagyobbak is az esélyei. Magyari Pál ezredes, a A CHILEI katonai kommentátora írja: ÉS ELLENSÉGEI Allende elnök a kato­nák között. Az elnök egy harckocsi tornyából nézi a tiszteletére ren­dezett katonai gyakor­latot

Next