Lobogó, 1973. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1973-07-04 / 27. szám

o Az MHSZ-klubokban és -szerveze­tekben sok-sok ezer ifjúmunkás, diák tevékenykedik. Idősebb korú akti­visták is sokan vannak soraikban, akik nem sajnálják szabad idejüket, ha a hazafias­ honvédelmi nevelésről van szó Szép példást mutat sokoldalú tevékeny­ségével az MHSZ tiszaladányi szerve­zete. Ebben a Borsod megyei — Tokaj­hoz közeli, Tisza menti — kisközségben a pártszervezet, a tanács és a pedagó­gusok nagy fontosságot tulajdonítanak a hazafias­ honvédelmi nevelői munká­nak. A község művelődési házában he­lyiségeket kapott az MHSZ, s abban a klubtagok, sportolók gyakran találkoz­nak, és megbeszélik a munka színvona­lasabbá tételét. A lövészetek, az iskolai honvédelmi oktatás mind vonzó érde­kesség a részvevők számára. A klub­titkárok és tapasztaltabb MHSZ-akti­­visták sok színes módszert találnak an­nak érdekében, hogy kedvet adjanak a község fiatalságának a honvédelmi tevé­kenységhez. A község MHSZ-vezetője, Győri Viktor tanár, iskolaigazgató­helyettes. Jól ismeri a honvédelmi ne­velő munka és a sportok fontosságát, annak helyét az ifjú nemzedék álta­lános, hazafias és emberi nevelése szempontjából.­­ Segítik őt tanárkollé­gái is ebben.­­ Nemrégiben a tiszaladányi­­MHSZ- vezetőség jutalomkirándulást szerve­zett Budapestre azok számára, akik aktívan vesznek részt a szövetség helyi munkájában. Háromnapos, élmények­ben dús városnézést rendeztek Buda­pesten. Jártak a Margitszigeten, meg­nézték a Hősök tere történelmi neve­zetességeit, de különösen emlékezetes marad számukra a Hadtörténelmi Mú­zeum megtekintése. Sokat tanulhattak itt a tiszaladányi fiatal MHSZ-esek. Nagy figyelemmel időztek a különféle termekben, de különösen az 1848—49-es szabadságharc emléktárgyainál és doku­mentumainál. A JAK—'15-ös­­ kétszemélyes iskolagép mellett . GOLDMANN GYÖRGY: Horthy­rendőr A művész, mint egy bogarat, két ujja közé veszi ezt a lényt, összehúzott szem­mel vizsgálja-megforgatja, belelát az el­­zsirosodott vesékbe s a koponya szűk üregeibe. S arcára kiül az utálkozás. Meg a gyűlölet. S ebből a kettős ötvözetből gyúrja-fa­­ragja ki a szobrot. Abból a fajta gyűlö­letből, amellyel József Attila villámlott a „csizmás andrisok" ellen, amelyből Der­­kovits mintázta sistergő vonalakkal a tün­tetők közé rúgtató horthysta lovasrendőrt, , és a nevetségesség finomabb és gyilkos anyagából, amely a kis és nagy dölyfö­­lők legnagyobb ellensége, mert fölszaba-­­dít a félelem alól. Kézről kézre jár a szoborról készült fénykép. Valaki nézi és hünget. Messzi­re tartja magától, ameddig csak karja en­gedi. — Vastag a lába — mondja alapos vizs­gálódás után.­­ Az életben nem volt ilyen vastag a lábuk. S bár hitem az emberi értelemben meg­­rendíthetetlen, ilyenkor mindig elámulok azon, hogy a korlátoltság megjelenési for­mái is milyen csodálatosan változatosak. Mert ami azt illeti, valóban vastag a lába, vastag a dereka, a nyaka, vastag a bőr a pofáján, vastag az ökle, mert ez nem egyvalaki csupán a sokféle rendőr, csendőr, pandúr meg zsandár közül, ez az úristen különös teremtménye, ez a Horthy-rendőr. Ez a Horthy-Magyarország szimbóluma. Annak a kiállításnak a kapujában, amely a régi időket mutatná be, élet­nagyságban ott állhat ez a szobor, és nem kell mellé sem felirat, sem magya­rázat, messziről kitűnik, hogy: itt látható a Horthy-Magyarország, itt láthatók ezek a lábak, amelyek csak taposni tudtak, ke­zek, amelyek csak ütni és törni tudtak, az öklelésre kész baromi butaság, amely csak egyre képes­ verni és letiporni. Volt szerencsém közelről is látni őket. Szerencsém, mert 1944-ben a három­hónapos bujkálás-rejtőzködés alatt nem kerültem kezükbe, pedig előfordult, hogy minden igazolvány nélkül hozott össze a sors velük - de már az egyre közeledő ágyúdübörgés árnyékában. Aztán egyik napról a másikra eltűnt hatalmuk és fé­­lelmetességük, s a szabadság első lépé­sei után ismét láthattam őket, de már gombostűre tűzött vergődésükben. Öcsémmel ballagunk hazafelé Erzsébet­re, a Népliget környékéről, ahol rejtőzköd­tünk, s most már betű szerint fel- és ki­szabadultan, amikor a Gyáli út környéké­re érve, különös csoportosulásra figye­lünk föl: harminc-negyven lefegyverzett rendőr remegett egy öklömnyi kis üzbég katona előtt, aki pár lépésre tőlük, ter­metéhez képest hatalmas géppisztolyával, magyarázott nekik valamit, amiből mi csak az ismétlődő robot szót értettük, s közben harsány vezényszavakkal,­ kedv­telve tornáztatta az elrémült rendőroszta­got. Nem messze tőlünk halomba szórva silánykodtak a tegnapi hatalom jelképei és eszközei: a derékszíjak és pisztolytás­kák. Volt ott feküdt meg térdhajlítás, de fő­ként rémület.

Next