Lobogó, 1975. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-02 / 1. szám

1974 a szocializmus éve A szocialista Európára vonatkozó megál­lapítás válthatta ki a legnagyobb görcsöt, hiszen éppen a gazdasági, politikai és társa­dalmi nyugalomnak az előző évekénél is kifejezettebb hiánya jelentette az 1974-es esztendőben az alapvető gondot nemcsak Nyugat-Európában, hanem az egyre mé­lyülő válsággondokkal küszködő egész fej­lett tőkésvilágban. Ily módon a szocialista országok nyugalommal való jellemzése el­ismerés még akkor is, ha mi magunk tár­sadalmunk egészséges voltát nem ilyen egyszerűen, a nyugalommal mérjük, ha­nem igényesebb mércékkel számolunk, az ütemes fejlődéssel, a politika egyenes vo­nalával, a milliók felelős cselekedeteivel. Sajátos tapasztalata az óévnek — ezt le­mérhették azok, akik a nyugati világ kép­viselőivel így vagy úgy érintkeztek, tehát a nyitott szemmel járó magyar turisták százezrei is —, hogy a nyugtalanság fogal­ma, kiegészítve a bizonytalansággal ma meghatározza a tőkésvilág pszichológiai állapotát. Ilyen körülmények között az életszínvonalnak azok a mutatói, amelyek hosszabb időn át oly nagy szerepet kaptak a „fogyasztói társadalom” jellemzésében — a nemzeti jövedelem és a fogyasztás magas foka, a gépkocsi-ellátottság, az autópálya­hálózat stb. — ma háttérbe szorultak. Ami­kor Nyugaton egyszerre dúl a megélhetési normákat szétziláló infláció és a mind nagyobb arányú munkanélküliséget ki­váltó gazdasági stagnálás (vagy legalábbis erősen lelassult fejlődés), az emberek mil­liói számára a létbiztonság volna az áhí­tott állapot. Ezért irigylésre méltó az „oda­át” élőknek a szocialista világ nyugalma, pontosabban az, amit mi a szocialista tár­sadalom (és csak e társadalom) természe­tes és szükséges velejáróinak tekintünk: a létbiztonság, az élet, a munka, az előreha­ladás biztonsága, a kiegyensúlyozott gaz­dasági fejlődés, a közrend és közbiztonság. Lionel Murray, a Brit Szakszervezeti Szövetség Főtanácsának (TUC) főtitkára — a nem éppen kommunistabarát nyugati szakszervezeti mozgalom egyik reprezen­tánsa — a televízió nyilvánossága előtt is­merte el, amikor novemberben Magyaror­szágon járt, hogy „az utóbbi néhány év­ben sok minden megváltozott”, és a nyu­gati világ dolgozói — mindenekelőtt a munkások — ma másként tekintenek a szocialista világra, mint évekkel ezelőtt. A szocialista országok fejlődése, az álta­lános nemzetközi erőviszonyok pozitív ala­kulása, az ebből adódó enyhülési-együtt­működési tendencia érvényesülése és a tő­késválság mind élesebbé válása együtte­sen már számos tőkésország politikusaiból váltottak ki elismerést irántunk. A TUC küldöttsége is „elismeréssel szólt a ma­gyar dolgozóknak az elmúlt évtizedek alatt az élet különböző területein elért eredmé­nyeiről; nagyra értékelte azt a tevékeny­séget, amelyet a dolgozók és szakszerveze­teik hazájuk, a szocialista társadalom fej­lődését, a társadalmi haladásért, a dol­gozók érdekvédelméért, Európa biztonsá­gáért, a világbékéért, a dolgozók nemzet­közi összefogásáért fejtenek ki”. A magyar—angol szakszervezeti közle­mény e brit véleményt kifejező mondata nyilvánvalóan nemcsak nekünk szól. Ez az „odaáll” realistáknak a szocializmus iránti 1974-es álláspontját fejezi ki. Valóban, sok minden megváltozott, íme, néhány példa. Fidel Castro miniszterelnök november 30-i havannai beszédében olyan nyilatko­zatot tett a kubai nőszövetség kongresszu­sán, ami nemcsak pontosan kifejezi Kuba 1974-es belső és nemzetközi helyzetét, ha­nem áttételesen a szocialista világ megnö­vekedett erejét, s az imperializmus pozí­cióiban bekövetkezett minőségi változáso­kat is tartalmazza. „Kuba — mondta Fidel Castro — eljutott fejlődésének ahhoz a sza­kaszához, amikor már nem jelent problé­mát számára az imperialista blokád. Annál inkább probléma ez azoknak, akik a ku­bai blokád kátyújába jutottak, s most min­den erejükkel azon fáradoznak, hogy lehe­tőleg presztízsveszteség nélkül hagyják el a süllyedő hajót.” Az új nemzetközi erőviszonyok kifejező példája ez: a szocialista világot, annak fej­lődését semmiféle blokád sem tudta meg­bénítani. S most egyre többen vannak a tőkésvilágban azok, akik ezt megértve, a lehető legkisebb presztízsveszteséggel sze­retnének „hajót váltani”, együttműködést keresni a szocialista világgal. 1974-nek ez is jellegzetessége: a szocia­lizmus ereje növekedésével egyenes arány­ban kényszerül új típusú kapcsolatok ki­alakítására a szocialista közösséggel a ka­pitalista világ. S ez még szélesebb értelem­ben így fogalmazható: a szocializmus si­kerei a realitások felismerése után azok elismerésére késztetik a tőkét. Az NDK 1974-es esztendejének története kifejező példa erre. A demokratikus német állam megalakulásának 25. évfordulóján — októberben — teljes joggal készült büsz­ke számvetés arról, hogy ez az ország, amely területére nézve csak a világ 96. ál­lama, lakosságát tekintve pedig a föld 36. országa, ebben az évben elérte a 220 mil­liárd márkás ipari termelést, s ezzel meg­erősítette helyét a világ első 10 ipari álla­ma között. Eközben az NDK hosszú, mes­terséges elszigetelés után egyike lett azok­nak az államoknak, amelyek a legszéle­sebb körű diplomáciai és gazdasági kap­csolatokkal rendelkeznek a világban. Az NDK ipari nagyhatalmi volta eddig sem volt titok Nyugaton, mégis több mint két évtizednek kellett eltelnie addig, hogy az NDK létét „de jure” is tudomásul ve­gyék, és a szerződések sorozatában rögzít­sék azok, akik a szocializmusnak akartak gáncsot vetni azzal, hogy az NDK létét megkérdőjelezték. A szocialista közösség — benne nem kis mértékben a Szovjetunió és az NDK következetes politikája — 1974- es „eredménylistáján” igen fontos helyet foglal el az a tény is, hogy Csehszlovákia és az NSZK között ekkor lépett életbe az 1938-as hitleri diktátum semmisségét ki­mondó államszerződés, amellyel gyakorla­tilag lezárult az úgynevezett „német kér­dés”, az európai béke legkényesebb prob­lémája. S mindez annak kifejezéseként, hogy a tőkés világ rákényszerült a békés egymás mellett élésnek az állami politika rangján való kezelésére. Az NDK mellett egy sor más szocialista ország is „kerek” évfordulót ült 1974-ben. Ezek az évfordulók kivétel nélkül a szocia­lizmus közös mérföldkövei voltak. Nyikolaj Podgornij, a Szovjetunió Leg­felsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke — a Tadzsik Szovjet Szocialista Köztársaság megalakulásának 50. évfordulóján — teljes joggal állapította meg: „1974 Lengyelor­szág, Bulgária, Románia felszabadulásának 30., az NDK és Mongólia megalakulásának 25., illetve 50. évfordulója. A testvéri szo­cialista országok évfordulóinak mindegyike fényes bizonyítéka a kiválasztott irányvo­nalhoz való hűségnek, az ezen az úton el­ért hatalmas sikereknek, a marxista-leni­nista eszmék, a szocializmus életereje győ­zelmének. Teljes megalapozottsággal mond­hatjuk, hogy a történelemben még nem volt olyan szoros és sokoldalú együttmű­ködés a népek között, mint amilyen a szo­cialista közösség országai között kialakult.” E szoros együttműködés gazdasági mér­lege: a KGST tagországai 1951-től napjain­kig csaknem hatszorosra növelték nem­zeti jövedelmüket és majdnem kilencsze­resére ipari termelésüket (miközben a tő­késvilág hasonló mutatói ugyanebben az időszakban háromszoros fejlődésről beszél­nek); az, hogy a KGST-országok — ame­lyekben a föld lakosságának egytizede él — a világ nemzeti jövedelmének több mint egynegyedét, az ipari termelésnek körül­belül egyharmadát adják; az, hogy a tag­országok 1974-re megkétszerezték 25 év előtti részesedésüket a világ ipari terme­lésében — megcáfolhatatlanul tanúsítja, hogy a szocialista országok gazdasági kö­zössége a világ legdinamikusabban fejlő­dő gazdasági térsége. Az pedig, hogy a Szovjetunió adja a KGST-tagországokban termelt javak mintegy háromnegyedét, vi­lágosan kifejezi a Szovjetunió központi sze­repét és megkülönböztetett felelősségvál­lalását a szocialista világrendszerben. A KGST Szófiában megtartott jubileumi ülésszakának dokumentuma aláhúzza: „A KGST-országok egész gazdasági fejlődése meggyőzően tanúsítja, hogy a szocialista társadalmi termelés fő célja — a nép szün­telenül növekvő anyagi és szellemi igényei­nek kielégítése — a sikeres megvalósulás útján halad.” Ennek — a szocialista országok belső fej­lődésének kiegyensúlyozott dinamizmusán túl — közvetlen világpolitikai hatása a szo­cialista közösség növekvő befolyása a nem­zetközi helyzet alakulására. A Varsói Szer­ződés Politikai Tanácskozó Testületének tavalyi ülésén megelégedéssel állapíthatták meg, hogy „jelenleg a feszültség enyhülé­sének irányzata az európai és a világhely­zet alakulásának uralkodó vonása. A nem­zetközi kapcsolatok gyakorlatában a kü­lönböző társadalmi rendszerű államok bé­kés egymás mellett élésének elve mind szélesebb mértékben érvényesül”. Mi eb­ben a szocialista világ szerepe, arra — mintegy külpolitikai mérleget készítve 1974-ről — hiteles választ adott az MSZMP Központi Bizottságának november 20-i ülé­se, amely rámutatott: „Az események ala­kulásában meghatározó szerepet töltenek be a béke és szocializmus javára megvál­tozott erőviszonyok, a szocialista országok egyeztetett külpolitikai lépései... A Szov­jetunió, a Varsói Szerződés tagállamai dön­tő módon járulnak hozzá az enyhülés ered­ményeinek megszilárdításához, továbbfej­lesztéséhez.” A végeredmény egyértelmű: 1974 a szo­cializmus éve, a szocializmus jó esztendeje volt. Olyan mértékben, hogy azt még ellen­feleink is kénytenek elismerni... KOCSIS TAMÁS

Next