Lobogó, 1975. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-02 / 1. szám
1974 a szocializmus éve A szocialista Európára vonatkozó megállapítás válthatta ki a legnagyobb görcsöt, hiszen éppen a gazdasági, politikai és társadalmi nyugalomnak az előző évekénél is kifejezettebb hiánya jelentette az 1974-es esztendőben az alapvető gondot nemcsak Nyugat-Európában, hanem az egyre mélyülő válsággondokkal küszködő egész fejlett tőkésvilágban. Ily módon a szocialista országok nyugalommal való jellemzése elismerés még akkor is, ha mi magunk társadalmunk egészséges voltát nem ilyen egyszerűen, a nyugalommal mérjük, hanem igényesebb mércékkel számolunk, az ütemes fejlődéssel, a politika egyenes vonalával, a milliók felelős cselekedeteivel. Sajátos tapasztalata az óévnek — ezt lemérhették azok, akik a nyugati világ képviselőivel így vagy úgy érintkeztek, tehát a nyitott szemmel járó magyar turisták százezrei is —, hogy a nyugtalanság fogalma, kiegészítve a bizonytalansággal ma meghatározza a tőkésvilág pszichológiai állapotát. Ilyen körülmények között az életszínvonalnak azok a mutatói, amelyek hosszabb időn át oly nagy szerepet kaptak a „fogyasztói társadalom” jellemzésében — a nemzeti jövedelem és a fogyasztás magas foka, a gépkocsi-ellátottság, az autópályahálózat stb. — ma háttérbe szorultak. Amikor Nyugaton egyszerre dúl a megélhetési normákat szétziláló infláció és a mind nagyobb arányú munkanélküliséget kiváltó gazdasági stagnálás (vagy legalábbis erősen lelassult fejlődés), az emberek milliói számára a létbiztonság volna az áhított állapot. Ezért irigylésre méltó az „odaát” élőknek a szocialista világ nyugalma, pontosabban az, amit mi a szocialista társadalom (és csak e társadalom) természetes és szükséges velejáróinak tekintünk: a létbiztonság, az élet, a munka, az előrehaladás biztonsága, a kiegyensúlyozott gazdasági fejlődés, a közrend és közbiztonság. Lionel Murray, a Brit Szakszervezeti Szövetség Főtanácsának (TUC) főtitkára — a nem éppen kommunistabarát nyugati szakszervezeti mozgalom egyik reprezentánsa — a televízió nyilvánossága előtt ismerte el, amikor novemberben Magyarországon járt, hogy „az utóbbi néhány évben sok minden megváltozott”, és a nyugati világ dolgozói — mindenekelőtt a munkások — ma másként tekintenek a szocialista világra, mint évekkel ezelőtt. A szocialista országok fejlődése, az általános nemzetközi erőviszonyok pozitív alakulása, az ebből adódó enyhülési-együttműködési tendencia érvényesülése és a tőkésválság mind élesebbé válása együttesen már számos tőkésország politikusaiból váltottak ki elismerést irántunk. A TUC küldöttsége is „elismeréssel szólt a magyar dolgozóknak az elmúlt évtizedek alatt az élet különböző területein elért eredményeiről; nagyra értékelte azt a tevékenységet, amelyet a dolgozók és szakszervezeteik hazájuk, a szocialista társadalom fejlődését, a társadalmi haladásért, a dolgozók érdekvédelméért, Európa biztonságáért, a világbékéért, a dolgozók nemzetközi összefogásáért fejtenek ki”. A magyar—angol szakszervezeti közlemény e brit véleményt kifejező mondata nyilvánvalóan nemcsak nekünk szól. Ez az „odaáll” realistáknak a szocializmus iránti 1974-es álláspontját fejezi ki. Valóban, sok minden megváltozott, íme, néhány példa. Fidel Castro miniszterelnök november 30-i havannai beszédében olyan nyilatkozatot tett a kubai nőszövetség kongresszusán, ami nemcsak pontosan kifejezi Kuba 1974-es belső és nemzetközi helyzetét, hanem áttételesen a szocialista világ megnövekedett erejét, s az imperializmus pozícióiban bekövetkezett minőségi változásokat is tartalmazza. „Kuba — mondta Fidel Castro — eljutott fejlődésének ahhoz a szakaszához, amikor már nem jelent problémát számára az imperialista blokád. Annál inkább probléma ez azoknak, akik a kubai blokád kátyújába jutottak, s most minden erejükkel azon fáradoznak, hogy lehetőleg presztízsveszteség nélkül hagyják el a süllyedő hajót.” Az új nemzetközi erőviszonyok kifejező példája ez: a szocialista világot, annak fejlődését semmiféle blokád sem tudta megbénítani. S most egyre többen vannak a tőkésvilágban azok, akik ezt megértve, a lehető legkisebb presztízsveszteséggel szeretnének „hajót váltani”, együttműködést keresni a szocialista világgal. 1974-nek ez is jellegzetessége: a szocializmus ereje növekedésével egyenes arányban kényszerül új típusú kapcsolatok kialakítására a szocialista közösséggel a kapitalista világ. S ez még szélesebb értelemben így fogalmazható: a szocializmus sikerei a realitások felismerése után azok elismerésére késztetik a tőkét. Az NDK 1974-es esztendejének története kifejező példa erre. A demokratikus német állam megalakulásának 25. évfordulóján — októberben — teljes joggal készült büszke számvetés arról, hogy ez az ország, amely területére nézve csak a világ 96. állama, lakosságát tekintve pedig a föld 36. országa, ebben az évben elérte a 220 milliárd márkás ipari termelést, s ezzel megerősítette helyét a világ első 10 ipari állama között. Eközben az NDK hosszú, mesterséges elszigetelés után egyike lett azoknak az államoknak, amelyek a legszélesebb körű diplomáciai és gazdasági kapcsolatokkal rendelkeznek a világban. Az NDK ipari nagyhatalmi volta eddig sem volt titok Nyugaton, mégis több mint két évtizednek kellett eltelnie addig, hogy az NDK létét „de jure” is tudomásul vegyék, és a szerződések sorozatában rögzítsék azok, akik a szocializmusnak akartak gáncsot vetni azzal, hogy az NDK létét megkérdőjelezték. A szocialista közösség — benne nem kis mértékben a Szovjetunió és az NDK következetes politikája — 1974- es „eredménylistáján” igen fontos helyet foglal el az a tény is, hogy Csehszlovákia és az NSZK között ekkor lépett életbe az 1938-as hitleri diktátum semmisségét kimondó államszerződés, amellyel gyakorlatilag lezárult az úgynevezett „német kérdés”, az európai béke legkényesebb problémája. S mindez annak kifejezéseként, hogy a tőkés világ rákényszerült a békés egymás mellett élésnek az állami politika rangján való kezelésére. Az NDK mellett egy sor más szocialista ország is „kerek” évfordulót ült 1974-ben. Ezek az évfordulók kivétel nélkül a szocializmus közös mérföldkövei voltak. Nyikolaj Podgornij, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke — a Tadzsik Szovjet Szocialista Köztársaság megalakulásának 50. évfordulóján — teljes joggal állapította meg: „1974 Lengyelország, Bulgária, Románia felszabadulásának 30., az NDK és Mongólia megalakulásának 25., illetve 50. évfordulója. A testvéri szocialista országok évfordulóinak mindegyike fényes bizonyítéka a kiválasztott irányvonalhoz való hűségnek, az ezen az úton elért hatalmas sikereknek, a marxista-leninista eszmék, a szocializmus életereje győzelmének. Teljes megalapozottsággal mondhatjuk, hogy a történelemben még nem volt olyan szoros és sokoldalú együttműködés a népek között, mint amilyen a szocialista közösség országai között kialakult.” E szoros együttműködés gazdasági mérlege: a KGST tagországai 1951-től napjainkig csaknem hatszorosra növelték nemzeti jövedelmüket és majdnem kilencszeresére ipari termelésüket (miközben a tőkésvilág hasonló mutatói ugyanebben az időszakban háromszoros fejlődésről beszélnek); az, hogy a KGST-országok — amelyekben a föld lakosságának egytizede él — a világ nemzeti jövedelmének több mint egynegyedét, az ipari termelésnek körülbelül egyharmadát adják; az, hogy a tagországok 1974-re megkétszerezték 25 év előtti részesedésüket a világ ipari termelésében — megcáfolhatatlanul tanúsítja, hogy a szocialista országok gazdasági közössége a világ legdinamikusabban fejlődő gazdasági térsége. Az pedig, hogy a Szovjetunió adja a KGST-tagországokban termelt javak mintegy háromnegyedét, világosan kifejezi a Szovjetunió központi szerepét és megkülönböztetett felelősségvállalását a szocialista világrendszerben. A KGST Szófiában megtartott jubileumi ülésszakának dokumentuma aláhúzza: „A KGST-országok egész gazdasági fejlődése meggyőzően tanúsítja, hogy a szocialista társadalmi termelés fő célja — a nép szüntelenül növekvő anyagi és szellemi igényeinek kielégítése — a sikeres megvalósulás útján halad.” Ennek — a szocialista országok belső fejlődésének kiegyensúlyozott dinamizmusán túl — közvetlen világpolitikai hatása a szocialista közösség növekvő befolyása a nemzetközi helyzet alakulására. A Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének tavalyi ülésén megelégedéssel állapíthatták meg, hogy „jelenleg a feszültség enyhülésének irányzata az európai és a világhelyzet alakulásának uralkodó vonása. A nemzetközi kapcsolatok gyakorlatában a különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett élésének elve mind szélesebb mértékben érvényesül”. Mi ebben a szocialista világ szerepe, arra — mintegy külpolitikai mérleget készítve 1974-ről — hiteles választ adott az MSZMP Központi Bizottságának november 20-i ülése, amely rámutatott: „Az események alakulásában meghatározó szerepet töltenek be a béke és szocializmus javára megváltozott erőviszonyok, a szocialista országok egyeztetett külpolitikai lépései... A Szovjetunió, a Varsói Szerződés tagállamai döntő módon járulnak hozzá az enyhülés eredményeinek megszilárdításához, továbbfejlesztéséhez.” A végeredmény egyértelmű: 1974 a szocializmus éve, a szocializmus jó esztendeje volt. Olyan mértékben, hogy azt még ellenfeleink is kénytenek elismerni... KOCSIS TAMÁS