Állami főgimnázium, Losonc, 1875
lenül, de rohamosan alakul át minden, s ez átalakulásnak minden előbbre tett, egyes lépésénél egy-egy újabb sirkantot találunk, melyekbe a nemzet társadalmi s politikai fejlődő eszméi, maga a nemzetiségi eszme, a magyar nyelv s ennek nyomán a magyar irodalom, mint az idők fagyos leheletétől megdermedt tetszhalottak vannak temetve. Mintegy magunk előtt látjuk, mint alkalmazkodik bele a nemzet az uj szervezetbe, mint változik át magyar zamata társadalmunk először a főuraknak, majd lassanként a köznemességnek is elnémetesedésével s eldeákosodásával idegenné; mint pusztul ki a közéletből, mint szintelenedik el a parlagon hagyás miatt a múlt században teljes virágzásnak indult s a folytonos használat által bőséget s bizonyos simaságot nyert magyar nyelv ; miként töri a zengzetes, bár a latin szék gyakori használása miatt nem épen tiszta magyar nyelvet a tősgyökeres magyar családok ivadéka s későbben minő hetykeséggel beszéli az idegen nyelvet, mig a saját anyanyelvét teljesen elfelejtő. Minden lépten nyomon tapasztaljuk, hogy az uj viszonyok hatása alatt mindenek előtt a deák nyelv foglalja el a nemzeti nyelv jogait az iskolákban ; a közéletben pedig a latin mellett a német, franczi és tót nyelvek szorítják háttérbe a magyart. A magyar irodalom ily viszonyok közepett egészen a nemzeti nyelv sorsában részesül. Az iskola nyelve a deák lévén, a rumány is ezen szállal meg sziveltetik. A költészet téren határozottan hanyatlás áll be; alig alig van valami, ami a kétségen kívül élő költői lelkeket nyilatkozásra bírhatná, annál kevésbbé, mivel a főrendek nem birván a nyelvet, annak netaláni termékeit nem is olvashatták, annál kevésbbé vehettek pedig részt tényleges működésükkel az irodalom terén, mint a XVII-ik század fő urai: gr. Zrínyi Miklós, a költő, b. Liszti László, II. gr. Balassa Bálint, gr. Koháry János és gr. Zichy Péter. Csak a középrend egyes jelentéktelenebb része s a nép élvezték a magyar költészetnek a jelen kor meddősége miatt a múlt századból előszedett, használható termékeit. Amit e kor különösen a költészet terén teremtett, édes kevés; annyira azonban mégis elég, hogy e kor viszonyait épen a feltűnő hiányoknál fogva a lehető legélesebben jellemezze s reményt nyújtson a jövőre. Az elbeszélős tanköltészet mezeje már parlagabb nem lehetett, mint volt e korban; a drámai költészet nem hatván ki az