Ludas Matyi, 1955 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1955-01-06 / 1. szám
em volt egy vasam sem. Ez egy tizenhatéves diáknál gyakori dolog. Csak egy pezetát találtam a zsebemben, ez még akkortól maradt, amikor numizmatikával akartam foglalkozni. Sóhajtozva gondoltam a boldog ősidőkre, amikor még nem ismerték a pénzt és sóval, meg marhával fizettek. Pedig kellett a pénz nagyon, egy Maca nevű lánynak akartam születésnapi ajándékot venni. Apámtól nem kértem, mert biztos azt mondta volna: — Minek kell neked a pénz, fiam? Kapsz rendes kosztot, ruhát ... Különböző lehetőségek fordultak meg a fejemben: megyek az utcán, találok egy pénztárcát, benne egy cédulát: „Ebből vegyél Macának születésnapi ajándékot.’’ Vagy: a használt fizikakönyvemről kiderült, hogy ritka példány, csak kettő volt belőle az egész országban, de az egyiket megették az egerek. A könyvkereskedő felajánlja érte az egész vagyonát, lánya kezét és a fele boltját. Később az is eszembe jutott, hogy odaállok az apám elé és kikérem a jussomat, de ehhez nem volt elég merszem. Ekkor végső kétségbeesésemben elhatároztam, hogy összeveszek Macával és csak a születésnapja után békülök ki vele. Másnap randevúnk volt. Szándékosan késtem félórát. — Régen vársz? — kérdeztem közömbös arccal, de remegő hangon. — Nem — felelte ő — én is most jöttem. Szótlanul mentünk egymás mellett. Hirtelen fütyürészni kezdtem, a „Fel torreádor“-t fújtam elkeseredetten, rettentő hamisan. Tudtam, hogy ezzel fel tudom hosszanítani. Már alig bírtam szusszal, amikor megszólalt: — Olyan szépen fütyülsz, mint egy sárgarigó! Tüstént abbahagytam és hangtalanul esdekeltem hozzá: — Értsd meg, össze akarok veszni veled! Aztán gyengéden megsimogattam a haját és közben kibontottam a szalagját. — Hű, most nagyon dühös lesz! — , gondoltam ijedten, de Maca csak annyit mondott: — Mit hülyéskedsz? Szomorúan néztem rá. *■ — Maca, nekem most össze kell vesznem veled!— suttogtam magamban. — Nem nagyon, csak egy kicsit... Segíts nekem! Lehunytam a szemem és táskámmal orvul kivertem a táskáját kezéből. — Most emeld is fel! — kiáltott Maca csodálkozva. Gyorsan felemeltem és én cipeltem tovább. — Ha egy picit szeretnél, összevesznél velem... — könyörögtem könnyes szemmel, némán. — Mondd, mi bajod? — állt meg hirtelen Maca és kérdően rám nézett. Rövid gondolkozás után dadogva megkérdeztem: — Tegnap kivel beszélgettél a papírüzlet előtt? — A Zimmermann Lacival, i, — vallotta be Maca elpirulva. Szó nélkül sarkonfordultam és férfias léptekkel elindultam, de nagyon kellett vigyáznom, hogy el ne bőgjem magam. Szerettem volna visszaindulni, visszarohanni és megmondani neki. •— Nem haragszom én rád, a Zimmermann az egy fakutya, de nincs pénzem, nem tudok neked semmit sem venni a születésnapodra . 1 . Abban a pillanatban Maca hang,ja szólalt meg a hátam mögött: — Ne haragudj rám! Ha örömet akarsz szerezni nekem a születésnapomra, akkor béküljünk ki. Boldogan kibékültem. Ezzel a születésnapi ajándék is megoldódott. Én voltam a születésnapi ajándék. Azóta se jöttem ki ilyen olcsón.^ Mikes György — Mondja, ellenőr kartárs, miért járatnak vasárnap a 7-es vonalon kisautóbuszt?— Azért, mert vasárnap nagyon kevés az utas és másképpen nem tudjuk biztosítani a tolongást... Csendélet Egy Íróhoz Tapsoltál a hibáknak s tapsoltál ugye később, hogy pártunk e hibákat jóvátenni ígérte. Majd mikor azt hirdették: „önkritikáit gyakorolj“' — hát úgy meneulpáztál, hogy zúgott tőle a sajtó. Most kritikus pennádat markolatig belemártod holmi hibákba, mivelhogy rádszóltak: „kritizál csak!“ Férfiasan harcolsz, éppúgy, mint tetted a múltban: elszántan füleled mindenkor, hogy mi a dörgés. Hollós Korvin Lajos LISZT FERENC bécsi tartózkodása idején divat volt zongoraórákat venni a nagy mestertől Liszt alaposan megrostálta tanítványait. A jelentkezőket zongorához ültette és csak a tehetségesekkel foglalkozott tovább. Egy gazdag ifjút mindjárt az első akkordok után megállított* — Az ön részére kevés volna a zongoraóra — mondta a mester. — Önnek zongorahónapokat kellene venni. Annyi idővel pedig én nem rendelkezem. * GOTTFRIED KELLER svájci író Arnold Böcklin, a nagy festőművész társaságában mindennapos vendége volt az egyik zürichi kocsmának. Szótlanul iddogált a két idős ember a számukra fenntartott asztalnál, sem KÖNYVÉBŐL a személyzettől, sem a többi vendégtől soha nem háborgatva. Úgy ahogy jöttek, együtt is távoztak, az egyik közeli utcakereszteződésnél hangtalanul kezet fogva. • Így ment ez sok sok éven át, amikor egyszer Böcklin festőművésznek készülő Károly nevű fiát magával hozta a kocsmába. Károly ismerte a két öreg sajátos életberendezését és maga is szótlanul ürítgette poharát. Mégis, amikor Keller elejtette zsebkendőjét, az udvarias fiatalember néhány szó kíséretében nyújtotta azt át neki. *— Bocsánat, mester, a zsebkendője . .» Károly nemsokára elköszönt az öregektől és hazaindult. Az aznapi búcsúzáskor Keller váratlanul megszólalt — Károly jóravaló fiú, de sokat fecseg. Kérlek, ne hozd többé magaddal.• ERKEL FERENCNEK egy társaságban meg kellett hallgatnia az egyik ifjú családtag saját szerzeményű „Altatódal“-át — Mi a véleménye, mester, ugyebár tehetséges? — kérdezte a ház asszonya a kínosan hosszúra nyúlt produkció után. — Én inkább hatásosnak mondanám — felelte Erkel diplomatikusan. — Az egyik lábam máris elaludt III a dohos dupla! •— Mit parancsol hozzászagolni: folkhagymát vagy kölnit? FECSEGOK SÖTÉT DOLOG A feketevágó kostolót küld. *— ... És ezt vettem neked húsvéttal •— De miért adod ide karácsonykor? «— Mert húsvétig nem tudom titokban tartani! (Vasvári Anna rajza) IXOOOCOCOOOOOO-DOOOOCKXJDOOOOOOOOOOOOOOOOCOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO«