Ludas Matyi, 1955 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1955-01-06 / 1. szám

em volt egy vasam sem. Ez egy tizenhatéves diáknál gya­kori dolog. Csak egy pezetát talál­tam a zsebemben, ez még akkortól maradt, amikor numizmatikával akartam foglalkozni. Sóhajtozva gondoltam a boldog ősidőkre, ami­kor még nem ismerték a pénzt és sóval, meg marhával fizettek. Pe­dig kellett a pénz nagyon, egy Maca nevű lánynak akartam szü­letésnapi ajándékot venni. Apám­tól nem kértem, mert biztos azt mondta volna: — Minek kell neked a pénz, fiam? Kapsz rendes kosztot, ru­hát ... Különböző lehetőségek fordultak meg a fejemben: megyek az utcán, találok egy pénztárcát, benne egy cédulát: „Ebből vegyél Macának születésnapi ajándékot.’’ Vagy: a használt fizikakönyvemről kide­rült, hogy ritka példány, csak ket­tő volt belőle az egész országban, de az egyiket megették az egerek. A könyvkereskedő felajánlja érte az egész vagyonát, lánya kezét és a fele boltját. Később az is eszem­be jutott, hogy odaállok az apám elé és kikérem a jussomat, de eh­hez nem volt elég merszem. Ekkor végső kétségbeesésemben elhatároztam, hogy összeveszek Macával és csak a születésnapja után békülök ki vele. Másnap randevúnk volt. Szándé­kosan késtem félórát. — Régen vársz? — kérdeztem közömbös arccal, de remegő han­gon. — Nem — felelte ő — én is most jöttem. Szótlanul mentünk egymás mel­lett. Hirtelen fütyürészni kezdtem, a „Fel torreádor“-t fújtam elkese­redetten, rettentő hamisan. Tud­tam, hogy ezzel fel tudom hosszaní­tani. Már alig bírtam szusszal, amikor megszólalt: — Olyan szépen fütyülsz, mint egy sárgarigó! Tüstént abbahagytam és hangta­lanul esdekeltem hozzá: — Értsd meg, össze akarok vesz­ni veled! Aztán gyengéden megsimogat­­tam a haját és közben kibontottam a szalagját. — Hű, most nagyon dühös lesz! — , gondoltam ijedten, de Maca csak annyit mondott: — Mit hülyéskedsz? Szomorúan néztem rá. *■ — Maca, nekem most össze kell vesznem veled!­­— suttogtam ma­gamban. — Nem nagyon, csak egy kicsit... Segíts nekem! Lehunytam a szem­em és tás­kámmal orvul kivertem a táskáját kezéből. — Most emeld is fel! — kiáltott Maca csodálkozva. Gyorsan felemeltem és én cipel­tem tovább. — Ha egy picit szeretnél, össze­vesznél velem... — könyörögtem könnyes szemmel, némán. — Mondd, mi bajod? — állt meg hirtelen Maca és kérdően rám nézett. Rövid gondolkozás után dadogva megkérdeztem: — Tegnap kivel beszélgettél a papírüzlet előtt? — A Zimmermann Lacival, i, — vallotta be Maca elpirulva. Szó nélkül sarkonfordultam és férfias léptekkel elindultam, de nagyon kellett vigyáznom, hogy el ne bőgjem magam. Szerettem vol­na visszaindulni, visszarohanni és megmondani neki. •— Nem haragszom én rád, a Zimmermann az egy fakutya, de nincs pénzem, nem tudok neked semmit sem v­enni a születésna­podra . 1 . Abban a pillanatban Maca hang­,­ja szólalt meg a hátam mögött: — Ne haragudj rám! Ha örömet akarsz szerezni nekem a szüle­tésnapomra, akkor béküljünk ki.­­­­ Boldogan kibékültem. Ezzel a születésnapi ajándék is megoldó­dott. Én voltam a születésnapi ajándék. Azóta se jöttem ki ilyen olcsón.^ Mikes György — Mondja, ellenőr kartárs, m­iért járatnak vasárnap a 7-es vonalon kisautóbuszt?­­— Azért, mert vasárnap nagyon kevés az utas és más­képpen nem tudjuk biztosítani a tolongást... Csendélet Egy Íróhoz Tapsoltál a hibáknak s tapsoltál ugye később, hogy pártunk e hibákat jóvátenni ígérte. Majd mikor azt hirdették: „önkritikáit gyakorolj“' — hát úgy meneulpáztál, hogy zúgott tőle a sajtó. Most kritikus pennádat markolatig belemártod holmi hibákba, mivelhogy rádszóltak: „kritizál­ csak!“ Férfiasan harcolsz, éppúgy, mint tetted a múltban: elszántan füleled mindenkor, hogy mi a dörgés. Hollós Korvin Lajos LISZT­­ FERENC bécsi tartóz­kodása idején divat volt zongora­órákat venni a nagy mestertől Liszt alaposan megrostálta tanít­ványait. A jelentkezőket zongorá­hoz ültette és csak a tehetsége­sekkel foglalkozott tovább. Egy gazdag ifjút mindjárt az első akkordok után megállított* — Az ön részére kevés volna a zongoraóra — mondta a mester. — Önnek zongorahónapokat kel­lene venni. Annyi idővel pedig én nem rendelkezem. * GOTTFRIED KELLER svájci író Arnold Böcklin, a nagy festő­művész társaságában mindenna­pos vendége volt az egyik zü­richi kocsmának. Szótlanul iddo­­gált a két idős ember a szá­mukra fenntartott asztalnál, sem KÖNYVÉBŐL a személyzettől, sem a többi ven­dégtől soha nem háborgatva. Úgy ahogy jöttek, együtt is távoztak, az egyik közeli utcakereszteződés­nél hangtalanul kezet fogva. • Így ment ez sok sok éven át, amikor egyszer Böcklin festőmű­vésznek készülő Károly nevű fiát magával hozta a kocsmába. Ká­roly ismerte a két öreg sajátos életberendezését és maga is szót­lanul ürítgette poharát. Mégis, amikor Keller elejtette zsebken­dőjét, az udvarias fiatalember néhány szó kíséretében nyújtotta azt át neki. *— Bocsánat, mester, a zseb­kendője . .» Károly nemsokára elköszönt az öregektől és hazaindult. Az aznapi búcsúzáskor Keller váratlanul megszólalt — Károly jóravaló fiú, de so­kat fecseg. Kérlek, ne hozd töb­bé magaddal.• ERKEL FERENCNEK egy tár­saságban meg kellett hallgatnia az egyik ifjú családtag saját szerzeményű „Altatódal“-át — Mi a véleménye, mester, ugyebár tehetséges? — kérdezte a ház asszonya a kínosan hosszúra nyúlt produkció után. — Én inkább hatásosnak mon­danám — felelte Erkel diploma­tikusan. — Az egyik lábam már­is elaludt III a dohos dupla! •— Mit parancsol hozzásza­­golni: folkhagymát vagy kölnit? FECSEGOK SÖTÉT DOLOG A feketevágó kostolót küld. *— ... És ezt vettem neked húsvéttal •— De miért adod ide karácsonykor? «— Mert húsvétig nem tudom titokban tartani! (Vasvári Anna rajza) IXOOOCOCOOOOOO-DOOOOCKXJDOOOOOOOOOOOOOOOOCOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO«

Next