Ludas Matyi, 1962 (18. évfolyam. 1-52. szám)
1962-01-04 / 1. szám
Műlesiklás Kedves Kalauz Kortárs! Tudomásom szerint semmiféle rendelet sem szól arról, hogy ha én, a kedves utas, a villamoson vagy az autóbuszon jegyet váltok, és papírpénzzel fizetek, milyen címletű aprópénzt — hivatalos nyelven érmét — adjon ön vissza nekem. Mivel eddig ebben megegyezni nem tudtunk, s ezért egyre fokozódó, de egyelőre még elfojtott ellenséges viszony alakult ki közöttünk — szeretnék javaslatot tenni a kérdés békés megoldására. Ha az utas eleget tenne annak a felhívásnak, amely szerint aprópénzzel a kezében szálljon fel a közlekedési járműre, akkor ön minden este cipelhetné a rengeteg váltópénzt — tíz filléres, húsz filléres, ötven filléres és egy forintos címletekben. De nemcsak cipelhetné a sok fémpénzt, hanem feltant után egyenként meg is kellene számolnia, majd rollankba csomagolnia, aztán külön-külön minden burkolatra fel is kellene írnia, hogy hány darab és milyen érmét is rejt magába a rollnn. A dolgok azonban az ön szerencséjére, törvényszerűen úgy alakulnak, hogy nem fizethetek mindenkor aprópénzzel, ön ezt bizonyára rossz néven is venné, hiszen az előbb említett rengeteg esti tennivaló legalább napi egy órával meghosszabbítaná munkaidejét. Szemmel látható örömmel fogadja tehát, hogy olykor egy-egy tízforintossal, sőt napi egyszer ennél nagyobb papírpénzzel tisztelem meg önt, mire ön az eddigi praxisom és személyes tapasztalatom szerint a következőképp tisztel vissza engem: Ha a villamoson vonaljegyet kérek öntől, és tízforintossal fizetek , visszaad ön nekem öt egy forintost, plusz tíz darab húsz fillérest és huszonöt darab tíz fillérest; ha az autóbuszon kérek vonaljegyet öntől, és egy húsz forintost helyezek kalauzi asztalkájára — leszámol ön elém öt két forintost, továbbá öt egy forintos, tizenöt darab húsz filléres és tíz darab tíz filléres érmét; ha ötvenessel vagy százassal fizetek — akár autóbuszon, akár villamoson —, az arány ugyanez marad azzal a különbséggel, hogy a visszajáró összeg kétharmadát papírpénzben teszi ön elém, egyharmadát pedig fémpénzben, lehetőleg minél apróbb címletekben. Az évek folyamán már alaposan kitanulmányoztuk egymás szokásait. Amikor én nyájasan, de bensőmben mély felháborodással visszakérem öntől a papírpénzemet s ugyanakkor visszaadom az ön által nekem szánt váltópénzt, mert időközben összekotortam a jegyváltáshoz szükséges aprót — ön ugyancsak nyájasan, de belsejében még nagyobb felháborodással vagy megjegyzést tesz, vagy nem tesz megjegyzést. Mindkét esetben nő a feszültség közöttünk, mert én tudom, hogy ha nem is tesz megjegyzést, legalább annyit kíván nekem, amennyinek én még a felét sem merem önnek kívánni. Még akkor sem, ha az említett mértéken túl akar ellátni engem váltópénzzel. Ha jól meggondoljuk, mindig ön jár rosszabbul, mert az általam apróban fizetett érmékkel többet kell cipelnie és megszámolnia, s a nyakán marad az az apró is, amelytől megszabadulhatott volna, ha ismerné a játékszabályokat: ha tudná, hogy mennyi aprópénzt illik egy alkalommal, egy utasnak visszaadnia, ha papírpénzzel fizet. Fogadja el, kedves Kalauz kortárs, azt az újévi javaslatomat, hogy béküljünk össze! Mert az isten mentse meg önt attól, hogy én, a kedves utas, egyszer elkezdjek csupa tíz filléresekkel fizetni...