Ludas Matyi, 1965 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1965-01-07 / 1. szám
Helsingöt. Ebben a városban ölte meg Claudius a testvérét, Hamlet királyfi atyját, majd nőül vette Gertrudot, az özvegy királynét, és a trónra ült. Hamlet atyjának szelleme, hatalmas, szálfa termetű szellem, harci mezben, jó hatvanas, így meséli el az esetet: — Hát az úgy volt, hogy amint kertemben alvám, ez volt szokásom minden délután, meglopta bátyám e titkos órát, üvegben átkos csalmatok tevével, s fülhézagomba önté a nedű bélpoklos csöppjeit... Az egyik szomszédasszony a következőket mondotta: — Az igaz, hogy én itten vagyok a szomszédban, de én semmit se nem tudok, semmit se nem tudok. Nem is nagyon érdekel, merthogy van és nekem dolgom elég, szegény özvegy várúrnő vagyok én, kérem, olyan egyedül élek, mint a hüvelykujjam, tizenhét gyerekkel.. . A másik szomszéd, egy kicsit ingerülten: — Hát, kérem, a szó súlyértelmében ugyan nem vagyok köteles nyilatkozni ezen a vonalon. Én, mint ezen a téren kissé továbblátó ember, sokallom azt, aminek itt, ugye, szabad folyást engedtek. A dolgok tisztázása tisztázásra szorul, de a problémát nem így kellene felvetni a szó súlyértelmében. Hogy honnan szerezte Claudius az átkos csalmatok levét, azzaz ugye én nem tudom ... A tanító hetven éve dolgozik, tanít Helsingörben. Jelenleg százhúsz éves. Reszkető hangon felel kérdéseinkre: — Kérem szépen, itt középkori, igen, középkori állapotok vannak, igen, azok vannak. Nincs semmi művelődési lehetőség. Nincs rádió, nincs televízió, nincs könyvtár, nincs villany, nincs kultúrház... Néha elvetődnek hozzánk holmi vándorszínészek, de nagyon ritkán, igen, nagyon ritkán ... Tiszta középkor!... A tanácselnöknek más a véleménye: — Városunk rengeteget fejlődött az utóbbi években. Helsingör lakói vállvetve építik a feudalizmust. Aki húsz évvel ezelőtt járt itt utoljára, az most rá sem ismerne városunkra. A városfalat megerősítettük, új felvonóhidat építettünk, és a várárkot kétszeresére szélesítettük. A régi libalegelő helyén — büszkén jelentem — most kecskelegelő van . .. Az udvari szakács, százkilós, tripla tokás, malacképű férfi. Miközben beszél, a szeme ijedten ugrál ideoda. — Én nem tudom, kérem, hogy mi történt, én csak azt tudom, hogy ételmérgezés nem történt, minket a KÖJÁL állandóan ellenőriz, a konyhánk ragyog a tisztaságtól ... Bekopogtattunk a tanácstitkárhoz is. Íróasztala mögött találtuk. A falon oklevelek, fényképek. — Elnézést a zavarásért, tudjuk, hogy most van a munka dandárja ... — Hát bizony, az van most, meg a dolog vége ... De mi megfogjuk! — Mi úgy tudjuk, hogy Claudius már hosszabb ideje udvarolt Gertrud királynénak. Nem látták, hogy ebből előbb-utóbb baj lesz? Senki sem figyelmeztette önt? — Kaptunk egy bejelentést, az igaz, de én nem tulajdonítottam fontosságot nekije, illetve tulajdonítottam fontosságot, de fontossági sorrendben nem elsődleges fontosságot tulajdonítottam az ügynek ... Meg aztán Claudiust én rendes embernek ismertem, és nem akartam hinni a pletykáknak, mert pletykálnak itt, kérem szépen, mindenfélét, de bejelentést kaptam, az igaz... Helsingörben tehát senki nem tudott semmit. Sőt! Még csak nem is sejtettek semmit a készülődő tragédiáról. Tanulság: mi jól tudjuk, hogy népi demokráciánk sok gondot fordít az emberekre, és a fény még a legsötétebb zugba is behatol, de talán, ha egy kicsivel többet törődünk a dánokkal, visszamenőleg, akkor talán nem történt volna meg ez a csúnya eset Helsingörben, anno dacumal... Mikes György Még tart a vita De Gaulle: Nem felejtem el maguknak Szent Ilonát senil Wilson: Bocsánat, azt még a konzervatívok csinálták! Toncz Tibor rajza jetertrés EGY TRAGÉDIA NYOMÁBAN