Ludas Matyi, 1969 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1969-10-09 / 41. szám
A TEJSZÁLLÍTÁS JÖVŐJE BÉKÉS EGYMÁS MELLETT ÉLÉSRE NEVELIK AZ ÁLLATKERTEK LAKÓIT Hajnali bombázás — Kolléga úr, most már megpróbálkozhatnánk az emberekkel is . . . (FANTASZTIKUS NOVELLA) A falusi kislánnyal Pestre menet az E5-ös nemzetközi autóúton találkoztam. A 30-as kilométerkövön ült, majd hirtelen az autóm elé állt. A volánt balra rántottam, a fék csikordult. — Maga marha — mondtam nemzetközi autósnyelven —, ha öngyilkos akar lenni, miért nem teherautó elé ugrik? Az biztosabban hat. Hosszú, szalmasárgára festett haja, széles fürtökben lógott szögletes vállaira. Opartmintás ing lógott rajta, farmernadrág domborította ki kemény idomait. A lábszárán levő zsebből tőr állt ki. Mit kerteljek? A falusi kislány fiú volt. — Na, álljunk odébb — mondtam, és felcsavartam a slusszkulcsot. Az önindító berregni kezdett. Könyörgőre fogta a dolgot. — Jó uram, vigyen fel Pestre. Nem fogja megbánni. Nagy tehetség vagyok. — Ide a tőrt — mondtam ellágyultan. Minden tagjában reszketve átadta a fegyvert, amit bal kezem felé, az ajtó tasakjába süllyesztettem. Ezután hagyta, hogy megmotozzam. Miután revolver nem volt nála, magam mellé ültettem, és rácsatoltam a biztosító hevedereket. Az úton nagyon öszszebarátkoztunk. — Mária vagyok — mondta kedves közvetlenséggel, és kezét nyújtotta, de én két kézzel markoltam a volánt. — Ne hülyéskedj! — mondtam tettetett szigorúsággal —, hiszen te férfi vagy! — Hát észre teccett venni? — kérdezte szomorúan. — Ilyen az én szerencsém. Pedig tessék elhinni, Mária vagyok ... János Mária. Ha Rilkének lehetett? Csupa meglepetés ez az egész út, gondoltam. Ilyen érték hever itt az E5-ös országúton Kakucs és Pest között. Mi lehet ez a fiatalember? — Marika — mondtam zavartan —, mi is vagy te tulajdonképpen? Traktoros, mezőgazdász, vagy ellető gulyás? És honnan tudod, hogy ki volt, vagy hogy egyáltalán volt egy Rilke, akit Johann Máriának hívtak? — Bácsi kérem, itt nem lehet válogatni — mondta elgondolkozva. — Elsősorban az „Aranyhomok Bucka” és a „Balinhal-Tógazdaság Tsz”-ben vagyok közös kultúrás. Ha kell, magam írom az egész műsort, beleértve a slágereket is. — Előhúzta a szájharmonikáját. — Ne, ne — kérleltem —, inkább álljunk meg egy útszéli preszszóban. — Alsónémediben van eszpresszó, ott letelepedhetünk pár percre, ha van egy kis ideje az úrnak. Feketét hozattam magamnak, neki pedig konyakot. — Mondd Marika — kérdeztem kíváncsian —, tulajdonképpen mennyit keresel te havonta? összeráncolta homlokát, szemmel láthatóan nem ment gyorsan a számvetés. Aztán hirtelen kivágta: „Vagy ötezret... Nem hiszi az úr? Mint ellető gulyásnak, nagyobb a fizetésem, mint akármelyik szülészprofesszornak. Meg a célprémium ... meg a közös kultúrosságért is jár valami.” — Te akarsz Pesten szerencsét próbálni ? Te szerencsétlen. Hiszen két kézzel fogod a szerencse lábát... Csak azt nem értem, hogy futja minderre az idődből? — Minden csak az időbeosztás kérdése — felelte önérzetesen. — Mihez akarsz Pesten kezdeni? — kérdeztem. — Jelentkezem az egyik klinikán beteghordónak havi 900-ért. Nem tetszene tudni behozni valahová? És délutánra a rádió táncdal-stúdiójába növendéknek. Van egy kis kitartásom. Meg Julikával, a traktoros kislánnyal is megbeszéltem. Ő is támogatna, mert szörnyen bízik bennem, és nagyon szeretjük egymást. A harmadik konyak megtette a magáét. Perceken belül az asztalra borulva elaludt. Megkértem a pincért, hogy segítsen. Marikát lefektettük a hátsó ülésre. Aztán meg sem álltam a 30-as kilométerkőig. Ott aztán óvatosan nekitámasztottam a kőnek, amint azt a krimikben látni szoktam. És ekkor valami szörnyű dolog történt ... A szép szalmaszőke haj tömeg a fülére csúszott. Tudtam, hogy fiú volt... és mégis egy világ omlott össze bennem. J — és HiHSjORAKIK CSODA A HENTESNÉL — Kedves vevő, nem figyeltem a marhahús árára. Jaj, tévedtem két forintot az üzletünk kárára ... PORTRÉ Tisztelem az ilyen urat: Virradatig dőzsöl, mulat, A cigánnyal nótát huzat, Ágyán otthon Nincsen huzat. G. Sz. ÚJ SZOLGÁLTATÁS — Egy minitaxit kérnék! MODERN SÁRKÁNY gyűjtemény - A férjem esti meséi . . .