Ludas Matyi, 1973 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1973-01-04 / 1. szám

ZölDifiH* 16 óra 3 perc, v­issza­­vonhatatlanul és utol­jára, az üzemi pszicho­lógusnő szobája a szín­hely. Lassan nyomódik le a Kilincs, az ajtónyílásban a főmérnöknek előbb a feje tűnik fel, aztán egész túl­méretezett teste. Körülnéz, látja, hogy Bolla már el­ment, csak Tímár Angéla tartózkodik a szobában. Ott ül parányi íróasztala mö­gött, feje lehajtva, fé­nyes barna haja csillog, homloka a két tenyerében. Olvas valamit? Vagy el­aludt talán? — Kortársnő — köszö­rüli meg a torkát félénken Bercze Lajos —, ha köz­ben nem változtatta meg az elhatározását, kérem, mesélje el... Tímár Angéla felriad merengéséből, ránéz láto­gatójára, csodálkozva kér­di: — Tessék?! Mit mesél­jek el? A főmérnök tanácstala­nul vonja meg a vállát. — Hát persze — sóhajt fel a fehérköpenyes nő —, elnézést, már tudom, meg­ígértem magának, hogy beavatom a titokba. Feláll, előjön, megkerüli vendégét, aki szinte az egész irodát betölti, kinyit­ja az ajtót, kikukucskál. Néptelen a raktári elő­tér, avatatlan fül nem tar­tózkodik a környéken. An­géla behúzza az ajtót, de azért a biztonság okából közelebb hajol Berczéhez. — Uram, most legyen erős! Üljön le és kapasz­kodjon meg ... így ni... Tehát — nincs MINOP-el­­járás! A tudomány, hál­­isten, nem ismeri a szemé­lyiség optikai úton történő megítélését, minthogy ez nyilvánvaló csacsiság! Az óriás hápog: — Dehát... dehát az a szemüveg ? — Gyerekjáték. Tavaly vettem egy török bazár­ban. Csali­ játék. Nem sok­kal bonyolultabb, mint a doboz, amit ha kinyitunk, hirtelen előugrik belőle egy kis krampusz, amelyet eddig a doboz fedelével le­szorított rugó tartott visz­­sza. Az úgynevezett MI­NOP-szemüveg lencséi két­­két vékony üveglapból ál­lanak. A két üveglap kö­zötti keskeny rést tölti ki aztán egy zöld színű vegy­szer, zölddé varázsolva mindent, amit így néz a szemüveg viselője. Ez a zöld folyadék — többször lemértem — pontosan tíz másodperccel azután folyik be a két üveg közé, hogy valaki a szemüveget az or­rára tette. Tudniillik ezál­tal nyomás nehezedik a keret aljába rejtett érzé­keny csapszerűségre, be­kapcsol valami miniatűr pumpaféleséget. A toronyember hitetlen­­kedve csóválja meg a fe­jét. — Bocsásson meg, de... de ez lehetetlen. Bolla a leghatározottabban állítot­ta, hogy az az üveg ötször váltott zöldre, éppen an­nak az öt alkalmazottnak festette zöldre a fejét, aki­nél a rátermettség hiánya, a teljes hozzánem értés nem is jelentett neki újdonsá­got, meglepetést. Részint tudta, részint erősen gya­nította, hogy ezek nincse­nek a helyükön. És a mű­szer ezt igazolta! Épp ezek­nél és csak ezeknél váltott zöldre! — Pontosan itt van a kutya elásva! — nevet fel a pszichológusnő. — Ennek már van valami köze a lé­lektanhoz, itt következik az én világraszóló leleményem! Az a szemüveg ugyebár tíz másodpercnyi viselés után mutat zöldet, én arra kér­tem Bolla kartársat, hogy tízig számoljon magában egy-egy szemrevételezés­nél. Ez többnyire egy-két másodperccel rövidebb a kritikus időnél. Arra szá­mítottam s elképzelésem tökéletesen bevált, hogy ha a vizsgálatot végző személy csak egy kicsit is hisz a vizsgálat komolyságában, önkéntelenül lassabban számol, akaratlanul is ki­vár, ha olyan tagot vesz szemügyre, akinél valószí­nűnek tartja, hogy a jel­zésnek kell következnie, így tehát az igazgatónk ve­zérelte — önkénytelenül — a szemüveget. Először a Babák-fiúnál számolt las­sabban, aztán a többinél. HATODIK FEJEZET A titok nyitja Bercze leesett állal hall­gatja végig a magyaráza­tot, csak nagysokára jön meg a hangja. — Tudja, kedves kar­társnő, hogy maga ... ma­ga egy égetni való boszor­kány? — Természetesen — bó­lint Angéla. — Gyermeteg trükkel átejtettem a kis­­istenek tanácsát. De ha te­kintetbe veszi, hogy ne­mes, tisztességes cél veze­tett, s hogy alapjában ko­misz természetemet, dicsé­retes önuralommal fékezve, csak akkor folyamodtam ehhez a zsarolási eszköz­höz, amikor minden más módszer haszontalannak bizonyult, hogy itt a fel­adatom elláthassam, a munkámat jól végezhes­sem, nem ítélhet el na­gyon szigorúan. — Ugyan — legyint a behemót —, én egyáltalán nem ítélem el, nekem im­ponál, amit csinált, én so­sem lennék ilyen bátor. Dehát a dolog rosszul is el­sülhetett volna. Mondjuk, ha Bolla tüzetesebben meg­vizsgálja, megvizsgáltatja az elkobzott szemüveget. Hamar rájött volna a tur­pisságra! — Igen, ettől én is na­gyon féltem, szerencsére libuska Esztike, az öreg tit­kárnője kihúzott a pácból. De ha Bollának kevésbé fontos a hasa, ha előbb fel­boncolja a foglyulejtett szemüveget, s csak aztán vonul le az ebédlőbe, csú­nyán ráfázom. — És ő most hol van? — érdeklődik suttogva Ber­cze. — Kicsoda? — Nem kicsoda, hanem micsoda. A szemüveg. Nem mutathatná meg? Csak egy pillanatra ... Betegesen kí­váncsi ter­mészetem van ugyanis. Tímár Angéla előhúzza zsebéből a papírtokot, ki­nyitja, kiveszi belőle az ormótlan okulárét, átnyújt­ja Berczének. Mint finommívű ékszert, olyan óvatosan veszi kéz­be az óriás, megnézegeti, aztán könyörgő tekintettel pillant Angélára. A nő megérti, igent int, engedélyt­­ad. És a következő másod­percben már ott a szem­üveg a tatárbajszú férfi orrán. Félhangosan számol: egy, kettő, három ... egészen ti­zenkettőig. A falon függő csorba tü­kör elé áll, nézi magát, a szája mozgásán látszik, hogy tagoltan beszél, alig­hanem számol magában. És egyszerre csak fel­kiált : — Zöld! Zöld lett a fe­jem!... Mondhat, amit akar, ez a szemüveg, ez azért sejti az igazat! KÉSIK A KEDVES ■ ■■■■ M BOROSPINCE - Egy külföldi filmben láttam ilyen isteni rejtekhelyét... Ezt sose fedezi fel az asszony ... SZIVE AZ VAN . . . Vége— Fiacskám, ez az életbiztosítási kötvényed?

Next