Ludas Matyi, 1975 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1975-01-02 / 1. szám
Megkérdeztük munkatársainkat: MIRE EMLÉKEZNEK AZ ELMÚLT ESZTENDŐBŐL? a könnyen emlékezem rá viszsza, hiszen még egészen * meleg: alig néhány napja történt, hogy R.-né — legjobb cimborám felesége — Rózsika, tartósan megutált, és éppen a szeretet ünnepén. Tipikus magánügy! — mondhatná erre bárki; én sem tenném szóvá, ha nem tartanám érdekes példának pedagógusok számára, de másoknak is, akiknek kialakult elképzeléseik vannak a nevelésről. A történet a karácsonyt köszöntő délutánon játszódott, az ünnepi estére való felkészülésnek a legkritikusabb óráiban, R.-ék lakásán. Ezen a délutánon, évtizedek óta, felszaladok R-hez, fondorlatos ajándékkal lepjük meg egymást és elbeszélgetünk egy órácskát Most talán valamivel korábban érkeztem a szokásosnál úgy, hogy a ház urát még nem is találtam otthon, csak Rózsikat meg a négyesztendős Tamást — R. kissé késői csemetéjét Már amikor az ajtón beléptem, már láttam, hogy nem akármilyen feszültség tölti meg R-ék otthonát A kis Tamás arca dagadt volt a sírástól az asszony körül a levegő remegett. Nem kellett viszont semmit sem kérdeznem, mert a következő pillanatokban egy drámai jelenet tisztázta előttem a konfliktus lényegét. Ez pedig így játszódott le: A kis Tomi, kihasználva azt a néhány másodpercet amíg az anyja velem volt elfoglalva — apja szobája felé iramodott, hogy az ajtót kinyissa és oda belépjen, mire Rózsika két ugrással utolérte őt és a kilincsről lefejtette a gyermek kezét; mire Tamáska bömbölve a földre vetette magát csapkodva és rugdalózva maga körül; mire édesanyja a fiúcska egyik rugdalózó lábát megkaparintva, a parkettán húzta-vonszolta el a szobaajtótól, miközben így szólt hozzám: — Ez így megy két nap óta, a kifulladásig, vagy amíg agyon nem verem és aztán kiugrom az ablakon! — Miért akarsz bemenni abba a szobába, apuhoz? — szóltam fejcsóválva, bár előre tudtam a választ. — Mert megtiltottuk neki! — felezte helyette Rózsika. — És mert megtiltottuk, hát az ajtó kulcsát is eldugta valahová, hogy ne zárhassuk be! Semmi keresnivalód az apád szobájában! — rivallt Tomira. — Nincs ott semmi! — De van! — kiabált a sírástól rekedten a fiúcska. — Tudom, hogy mi van a szobában! A karácsonyfa! Tudom, hogy ott van! Ha nincs ott, akkor mutasd meg, hogy nincs ott! — javasolta egyenes logikával. — Megmondtam már — mondta türelmetlen bosszúsággal Rózsika —, a karácsonyfát az angyal hozza majd, este! Azért van apunál az ablak is kinyitva, hogy berepülhessen! Így próbálja ki, hogy melyik gyerek érdemli meg a karácsonyfát, így van? — fordult felém, hogy én is tanúsítsam Tamáska előtt: igazat mond. — Amelyik gyerek nem fogad szót és bemegy a szobába, az hiába várja a kisangyalt, nem kap semmit. Én nem bánom! — tette hozzá Rózsika —, én nem figyelmeztetlek többé. Menjél be, ha tetszik, na indulj! Tamáska habozás nélkül a szobának tartott A kilincset nem volt ideje megfogni, mert akkora pofont kapott Rózsikétól, hogy az orra vére is eleredt. Szívettépő látványt nyújtott, nem néztem tovább, és így szóltam: — Három napja ütöd ezt a szegénykét, már kék és zöld és szeme sincs a sírástól! Miért nem mondod meg az igazat Tomikának, hiszen ő már nagy fiú! Miért nem mondod meg neki, hogy a karácsonyfákat a piacon teszik le az angyalok a gyerekeknek és a szüleik viszik haza! És az igazán jó gyerek maga díszítheti fel a karácsonyfáját, apuval és anyuval, mert az angyalka szaloncukrot is szokott bedugni a jó gyerekek lakásába, meg csillogó díszeket is, rendszerint a fehérneműs szekrénybe! Tudja meg a gyerek végre, hogy mi az igazság, ő már nagy fiú! Ez volt az a pillanat, amikor Tamásnak először ragyogott fel a szeme — gondolom, három nap óta először —, és az a pillanat, mikor az édesanyja tekintete elborult. Hűvösen az előszobaajtóhoz lépett, kinyitotta és így szólt: — Légy szíves, és menjél el. És köszönöm ezt a kedves karácsonyi ajándékot! Gonosz, szívtelen ember vagy és cinikus és lelketlen! Azt a kis örömöt is elveszed a gyerektől, amit egy karácsony jelent! Somogyi Pál iWfw0'n bi^**a*fm$30*IQUnv,is, __Awwi CaAati 'freMSufrufoit' * fa# Mfau Jfm, Mate*