Lyukasóra, 2016 (25. évfolyam, 1-9. szám)
2016-08-01 / 8. szám
(A szerző személyes élményei alapján írt Bolond madár című regényéből, amely 1989-ben, több mint harminc évvel az október 23-ai események után jelent meg.) Ha fél hatra a Nagykörúton akartam lenni, nem késlekedhettem, sietve összekaptam magam, nedves hajamat eligazgattam valahogy a párától vak tükörnél bélyegeztem a kapuban, és futottam a villamoshoz. Még sütött a nap, a délutáni sugarak megcsillantak a rácsos ajtajú, magas kocsi üvegén. Az üzem a Gyáli úton volt, távol a centrumtól. Ötre járt, mire felkapaszkodtam egy zsúfolt villamosra a Nagyvárad téren. A Mária Terézia-laktanyánál átszálltam egy hatosra, de csak a Nemzeti Színházig jutottam el, ott már feltorlódtak a szerelvények, gyalog kellett folytatni az utamat. Alig lehetett előbb jutni a járdán - a Rákóczi úton is akadozott a forgalom, az útkereszteződésben derékszögben állva vesztegelt két villamos, vezetőik egymással diskuráltak a kocsik előtt, csoportok gyűltek össze az Emkénél, a New York-ház előtt, néhol alig tudtam átvergődni az emberek gyűrűjén. Fellobogózott teherautó vágtatott, ahogy a mentőkocsik szoktak siettükben a villamossíneken, felkavarta a rozsdás port, a ponyvája alól kihajoló fiatalok valami nótát harsogtak, de a tülkölés meg az autó robaja elnyomta a hangjukat. Néhol pusztán néhány járókelő ácsorgott a járdaszélen, mint amikor kormányfői delegáció elvonulását várják kíváncsian, máshol felgyülemlett a nép. Az üzletekben árusítottak, vásárlók jöttek-mentek a boltokba. Nem lehetett ellenállni: az énekszó, a nemzetiszínű zászlók lobogása, az áradat felpezsdítette a vért: lábak dobogásával dobott ritmust a szív. Mentünk mi is a pincér után. Ahol közéjük értünk, az emberek azonnal helyet adtak, befogadtak. Valaki bekiáltotta a jelszót: függetlenség, szabadság, lengyel-magyar barátság! ” - százak és ezrek vették át, ismételte a kórus, azon kaptuk magunkat Valival, hogy mi is teli torokból kiáltjuk. Kéz a kézben mentünk, egymásnak vetett vállal, boldog voltam, hogy Vali ott van mellettem, de mindkettőnket elkapott a tömegből sugárzó hév is, még jobban összekapcsolódtunk. Elkezdték a köztársasági indulót énekelni, a „ Szabadságot akarunk! Szabadságot akarunk! ” - ütemes kiáltásán felülkerekedett az induló szövege: „Elnyomás, szolgasors, ez volt a rend ezer évig... ” Az ezer év helyett persze most mindenki az elmúlt esztendőkre gondolt. A járdákról folyamatosan a végeérhetetlen oszlophoz csatlakoztak újabbak és újabbak, üzletekből rohantak közénk, autóbuszokról, villamosokról ugráltak le az emberek. Ablakok nyíltak, taps és éljenzés fogadta a jelszavakat: „ Vesszen Rákosi! Vesszen Rákosi!" Egyre merészebb szövegek hangzottak fel, egyre bátrabb politikai követelések. Aztán az ablakokba is kitűzött zászlók láttán: „Kossuthcímert akarunk! Kossuth-címert akarunk! ” Valaki elrikkantotta magát: - Magyar zászlót! Magyar zászlót! Magyar zászlót! És átvették a többiek is: - Magyar zászlót! Valamelyik ablakpárkányon megjelent egy fiatalember, a publikum SZAKONYI KÁROLY nak feltűnt, figyelték. Kimászott, s akrobata ügyességgel ollóval kivágta a csillagos népköztársasági címert a lobogó közepéből. Meglengette, lyuk tátongott a címer helyén. Tapsorkán üdvözölte a produkciót. Ujjongás, éljenzés, taps. „Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje... ” Így vonultunk tovább, tovább, végig a Nagykörúton a Rádió felé. Szorongattam Vali kezét, együtt énekeltünk, csillogott a szeme, meghatottan tekintett rám, odahajoltam hozzá, megcsókoltam. Magához húzta a fejemet, aztán derűsen, boldogan folytatta a dalt. „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” Nem lehetett igazán felfogni, mi is történik velünk. Olyan volt, mint egy álom, mint amikor álmodban egyszer csak benne vagy az eseményben, de se előzmény, se történet, mégis tudod, hol vagy, kik vesznek körül, mit érzel, mit csinálsz. Magától értődő volt minden szó, hang, mozdulat. Önként és szabadon, a szabad akaratából cselekedett mindenki. Tíz- és százezrek. Kényszer és megalkuvás nélkül. Évtizedek, sőt egy évszázad csendje szakadt fel. Kinyílt egy erőszakkal leeresztve, lezárva tartott zsilip, s most zubogott szabad útján az állóvízzé kényszerített folyam. Sodródtunk a tömegben, de nem tehetetlenül, nem akaratlanul, ez a sodródás inkább sodrás volt, a hömpölygő folyam sodra, egységes, eggyé tartozó sodor a mindig is remélt, örökösen vágyott cél felé. A sokaságban szinte senki sem beszélt egymással, csak a tekintetek, a szemvillanások, a mosolyok találkoztak, tömeg még soha vagy csak nagyon-nagyon régen volt ilyen egyakaratú. Nem tudhattuk.