Magyary-Kossa Gyula Dr.: Magyar orvosi emlékek I. - A Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat Könyvtára 121. (Budapest, 1929)
Előszó. ... Es ist ein gross Ergötzen, Sich in den Geist der Zeiten zu versetzen. Goethe. Negyedéves medikus koromban kezdtem érdeklődni a magyar orvosok múltja iránt s azóta, rövidebb-hosszabb megszakításokkal, szótalan munkával gyűjtögetem a rájuk vonatkozó adatokat. Átnéztem, jóformán lapról-lapra, majdnem az egész hatalmas magyar történelmi irodalmat, de sokat kutattam hozzáférhető levéltárainkban is; volt olyan év, hogy csak az Országos Levéltárban nyolc hónapot töltöttem, nap-nap után dolgozva, kutatva. Kutatás volt a célom, nem pedig másolás. Bizonysága ennek a sok jegyzet és utalás, mely e könyvben — a folyamatosság hátrányára, de a pontosság érdekében — található. Magyar orvostörténelmi adataim száma ma már sok ezerre rúg s ha kétszer annyi életem volna, akkor se tudnám azokat feldolgozni. Ez adatok túlnyomó része az 1750 előtti időkre vonatkozik. Mikor én ezeket az adatokat gyűjtögetni kezdtem, akkor még a régi magyar orvosokról édeskeveset tudtunk, jóformán semmit. Biográfiák bőven akadtak Weszprémi nagyszerű munkájában, újabb hatósági (jóformán csupa helytartótanácsi) rendeletek Linzbauernek bámulatos szorgalommal készült hét kötetes gyűjteményében, de ezek arról, hogy milyen volt a mi régi orvosaink mindennapi élete, gyakorlata, egyetemi pályafutása, a magyar társadalomban való elhelyezkedése, milyen volt az egész miben, nem nyújtottak kellő felvilágosítást. Demkó munkája, mely különben sem sokkal több, mint Weszprémi és Linzbauer kivonatolása, egy kevés Haeserrel felhígítva, még akkor csak előkészületben volt. Közben Magyarország külső és belső ellenségei szorgalmasan emlegették azt a bizonyos magyar ugart, mely csak azóta kezd egyetmást produkálni, mióta ők is megtermékenyítik, annak előtte pedig nem termett rajta se fű, se fa, csak királydinnye és koldustetű. Ezek a gonosz célzatú ráfogások hatalmasan ösztönöztek arra, hogy szerény erőmmel tovább kutassam a régi magyar orvosok kultúrtörténetébe vágó emlékeket, annál inkább, mert meg voltam győződve, hogy ezek a rágalmak csakis azért élhetnek tovább, mert mi magyarok sohasem törődtünk valami sokat a múltúnkkal s régi kultúránk sok-sok emléke ma is ott hever, feldolgozatlanul, a levél . Ezzel korántsem akarom azt mondani, hogy Demkó könyvének, mint minden úttörő munkának, ne volnának meg a maga érdemei, kivált ha azt is méltányló figyelembe vesszük, hogy nem orvos írta. Mindenesetre jellemző, hogy a magyar orvosi rend történetét, meddő pályázathirdetések után, egy nemorvosnak kellett megírni!