Eckhardt Sándor: A jó magyar ejtés aktái (Budapest, 1941)

I. Kodály Zoltán riadója

tegyék szóvá az itt elmondandókat, melyek már néhány éve nyugtalanítanak, s melyeknek vele való megvitatására már rég készültem. Azért vele, mert neki köszönhetem, hogy jobban megnyílt a fülem a nyelv bizonyos jelenségeire. Sok éve annak, hogy a Csillag­ utcai Collegium első emeleti folyosóján, ahol tavasszal az udvar né­hány fája kertet jelentett számunkra, sokszor be­szélgetett egy kisebb csoport Gombocz körül. Alig pár évvel volt idősebb nálunk, de rendkívüli fölé­nyét, bár sohasem éreztette, mindnyájan szívesen elismertük. Magyar szakvezetőm volt, finnre, fran­ciára, angolra tanított (micsoda fényűzés! Gom­bocz mint nyelvmester!). A nyelveket fonetikai ala­pon tanította, figyelmeztetett a hanglejtés sajátsá­gaira minden nyelvben, ő mutatott először kül­földi könyvet, amelyben a hanglejtést kótával pró­bálták rögzíteni, s tőle hallottuk, hogy az École Normale Supérieure tagjait a francia Nemzeti Szín­ház egy színésze tanítja beszélni. Együtt állapítot­tuk meg, hogy nálunk semmi beszédkultúra, semmi oktatás nincs, sőt a hangzó beszéd alaptörvényei sincsenek tisztázva. Mikor Lipcséből visszatért, Sieversről beszélt. Nemsokára megjelentek Sievers első írásai nyelvmelódiai kutatásairól. Amihez ha­sonlókat Gombocz buzdításai ellenére sem tudtam már végezni: más utakra terelt a sors, a hajlam. (Ámbár ha vesszük, az is egy neme a kísérleti fonetikának, ha az ember versek alá kótákat íro­gat, s megpróbálja a bennük rejlő melódiákat nap­világra hozni.) A kegyelet adóját legjobban azzal vélem leróni, hogy elmondom azt a gondolatsort, aminek csírá­ját azok a régi beszélgetések ültették belém. Töké- 6

Next