Eckhardt Sándor: A jó magyar ejtés aktái (Budapest, 1941)
I. Kodály Zoltán riadója
tegyék szóvá az itt elmondandókat, melyek már néhány éve nyugtalanítanak, s melyeknek vele való megvitatására már rég készültem. Azért vele, mert neki köszönhetem, hogy jobban megnyílt a fülem a nyelv bizonyos jelenségeire. Sok éve annak, hogy a Csillag utcai Collegium első emeleti folyosóján, ahol tavasszal az udvar néhány fája kertet jelentett számunkra, sokszor beszélgetett egy kisebb csoport Gombocz körül. Alig pár évvel volt idősebb nálunk, de rendkívüli fölényét, bár sohasem éreztette, mindnyájan szívesen elismertük. Magyar szakvezetőm volt, finnre, franciára, angolra tanított (micsoda fényűzés! Gombocz mint nyelvmester!). A nyelveket fonetikai alapon tanította, figyelmeztetett a hanglejtés sajátságaira minden nyelvben, ő mutatott először külföldi könyvet, amelyben a hanglejtést kótával próbálták rögzíteni, s tőle hallottuk, hogy az École Normale Supérieure tagjait a francia Nemzeti Színház egy színésze tanítja beszélni. Együtt állapítottuk meg, hogy nálunk semmi beszédkultúra, semmi oktatás nincs, sőt a hangzó beszéd alaptörvényei sincsenek tisztázva. Mikor Lipcséből visszatért, Sieversről beszélt. Nemsokára megjelentek Sievers első írásai nyelvmelódiai kutatásairól. Amihez hasonlókat Gombocz buzdításai ellenére sem tudtam már végezni: más utakra terelt a sors, a hajlam. (Ámbár ha vesszük, az is egy neme a kísérleti fonetikának, ha az ember versek alá kótákat írogat, s megpróbálja a bennük rejlő melódiákat napvilágra hozni.) A kegyelet adóját legjobban azzal vélem leróni, hogy elmondom azt a gondolatsort, aminek csíráját azok a régi beszélgetések ültették belém. Töké- 6