Petőfi Sándor: János Vitéz - Bolond Istók (Budapest, 1930)
Ezeket mondotta szőke szép Iluska, S a ruhákat egyre nagy serényen mosta. De a juhászbojtár fölkel subájáról, Közelebb megy hozzá, s csalogatva így szól : „Gyere ki, galambom ! gyere ki gerlicém ! A csókot, ölelést mingyárt elvégzem én ; Aztán a mostohád sincs itt a közelben, Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen.“ Kicsalta a leányt édes beszédével, Átfogta derekát mind akét kezével, Megcsókolta száját nem egyszer, sem százszor, Ki mindeneket tud , az tudja csak, hányszor. 11. Az idő akközben haladott sietve, A patak habjain piroslott az este Dúlt, fúlt fluskának gonosz mostohája : Hol marad, hol lehet oly soká leánya ? A rossz vén mostoha ekkép gondolkodott . Követték ezek a szók a gondolatot . (S nem mondhatni, hogy jó kedvvel ejtette ki.) „Megnézem, mit csinál ? ha henyél , jaj neki ! “ Jaj neked, Iluska, szegény árva kis lyány! Hátad mögött van már a dühös boszorkány ; Nagy szája megnyílik, tüdeje kitágul, S ily módon riaszt föl szerelem álmából : „Becstelen teremtés ! gyalázatos pára ! Ilyet mersz te tenni világnak csúfjára ? Lopod a napot és istentelenkedel . . . Nézze meg az ember . . . hogy tüstént vigyen el „Hanem most már elég, hallja-e kend, anyjuk ? Fogja be a száját, vagy majd betapasztjuk. Úgy merje kend Húst egy szóval bántani, Hogy kihullanak még meglevő fogai.“ Reszkető kedvese védelmezésére Ekkép fakadt ki a nyáj bátor őrzője . Azután haragos szemmel fenyegetve Az elmondottakhoz e szavakat tette : „Ha nem akarja, hogy felgyújtsam a házát, Meg ne illesse kend ezt a szegény árvát. Úgyis töri magát, dolgozik eleget, És mégsem kap száraz kenyérnél egyebet. Most eredj, iluskám. Megvan még a nyelved, Hogy elpanaszold, ha rosszul bánik veled. ”