Hetényi János: A Magyar Parthenon előcsarnokai (Pest, 1853)
Életharmonia
tán olly fogódzót, támpontot talál, minélfogva postulálja amazok' létét, de nem olly félszegül, és egyoldalúlag, mint a' különben éleslátást! Kant jön, ki a’ fölényhez fölemelkedni akarva, az elmélő észt előbb tehetlennek , antinómiákba bonyolódottnak lenni mondván , e’ hágcsót méltatlanul megsemmítette, és ez erkölcsi törvényre, a’ gyakorló észre építé a hit egész ragyogványát. Nem , mi illyen fölségsértési bűnt az elmélő ész ellen el nem követendünk, hanem kikutatva előbb a’ logicai, az erkölcsi, a’ széptani ész’ örök és állandó törvényeit, sőt igénybe véve a’ physical természet’ legfensőbb szabályszerét is, és óraművét, e négyszeres lépcsőn emelkedünk fel a hit’ fellegvára’ kapujáig , és itt postuláljuk a’ teremtett és mégis halhatlan lelket, a’ teremtett világot, és a’ teremtő fölényt, vagy fő harmóniát, mint a’ világban, physicaiban úgy mint szellemiben, logicaiban úgy mint erkölcsiben, létező harmóniának, rendnek, törvénynek főokát , a’ ki — ha a’ világ’ harmóniáját hiszszük , és ezt csak az értetien és szívtelen képes tagadni — üres eszme, mint a’ korphilosophia akarja, nem lehet, hanem a’ legvalóbb lény, ki nem csak léttel biró, hanem, ha szabad így szólni , éltetője e’ nagy mindennek. Látjuk itt, hogy az egészletben ez üdv ; és a' philosophia' gyökhibája , sőt bűne abban állott eleitől fogva, hogy ez, bár ereje fölötti munkát vállalt magára, kikutatni akarva a' természet, és szabadság' fő elveit és mélységeit, mégis a’bölcselők’ konoklata ahelyett, hogy a sokféle támpontokat, és fogódzókat egyesítette volna, a’ hit’ fellegvárának útjában ezeket botorul megsemmítve ■, és minden súlyt az önválasztotta — pedig bizony vajmi ingatag, és pókháló-szeres kalapra rakni nem kételkedett. Ebből keletkezett aztán mindenkinek mindenki elleni harcza, így szállt alá a’ philosophia’ tekintélye, így süllyedt le az erkölcs, a’ hittan, így emelte föl fejét a’ kétkedés, melly kormányt és nemzetet egyre gyanúsít, elámított híveit a' kétely’ örvényébe dönteni elég szívtelen, és mint harpya elfalja ezek elöl a’ legjobb falatokat, mellyek a’ bölcselő és nembölcselő’ lelkét táplálhatnák. E’ merény ellen ellenmérget kell nyújtani. A’ harmonistica elfogad minden támaszt, melly erős és czélra vezet, mint sugárt egyesit a harmonia központjában , de mégis a metaphysical fő vedveket az ész’harmóniájában keresi; melly ellenmondásba keveredik önmagával, ha okozatot gondolok, törvényt törvényhozó, rendet rendező , életet életadó, patakot forrás nélkül. Rendező eszünkről le kell mondanunk, ismeretünk raktára szemétdombbá válik, ha az említett dolgokat nem postuláljuk, és ez ollyan kényszer, melly mindenható erővel bír; nap, melly kihozza a rög alá rejtett csirákat; báj, melly lángba borítja érzelmeinket. Miképp nem tudjuk, de azt tudjuk, hogy hatalmasan működik bennünk. Az ész’ ezen harmóniája mellett nem kell elferdítnünk észjárásunkat, és azt állítni, hogy a’