Hetényi János: A Magyar Parthenon előcsarnokai (Pest, 1853)
Az észtisztelet roppant eredményei
nyeit követve, a’ világegyetemben fénylő rend, törvény, és ezekből folyó harmónia’ megfejtését különben nem tehetjük, ha csak a’ durva anyag rendezőjéül egy szellemi fensőbb valóságot, törvényadót, szóval istent fel nem veszünk és postulálunk, úgy az emberélet örök rejtelem marad előttünk, ha csak a’ test, mint anyag mellé egy ettől különböző, ezt éltető, rendező ágenst, vagy lelket nem statuálunk. Mert bár a’lélek’ lényét, mint már említők, kimutatni nem lehet; de a' test és lélek’ törvényei, működései egymással teljes ellentétben állanak; és bár az ép test és lélek, mint a’ teremtő’ fölséges remekei, egymással harmóniában vannak, egymásra hatnak, de az is bizonyos, hogy egymással folytonos küzdelemben is élnek, és így ezeket egy categoriára vinni épen nem lehet. Mert mindenki látja, hogy más a’ test, más a’ lélek. A' test csak gépe, eszköze, szolgája , hüvelye, járuléka, öltönye a' benne rejlő, öt éltető, igazgató észnek, és mintegy parancsnoknak; a’ ki ha valamelly baleset által elsötétül, és a testre befolyását elveszti , aha mi szertelenségek állnak elé, miként ezt a tébolyodottaknál tapasztaljuk. Ellenben az épeszű és testű bölcsekben mi fölséges harmóniája, szépsége látszik az életnek! mi szép elmederű, nyugalmas nagyság, elégültség, szenvedélytelenség fénylik arczukon, kiket a’ törvény’ ösvényéről sem taps, sem gyalázat, és gúny el nem tántorít, mi erősen áll kezökben az ész’ kormánya, és mi méltóságban ülnek az életbölcseség koronája alatt! Ki volna azon vakmerő anyagoséi, aki Lamettbre nem sikerült próbatételei után, még elég szemtelen volna, a’ lélek dicső működéseit a’ test' durva anyagából, és ennek sajátéiból megfejteni igyekezni ? és ezt mondani Spinosával, hogy kétféle tulajdona van az állománynak : kiterjedés, és gondolkodás. Bizony ezekre azt kell mondanunk, hogy a’ ki a’ testet a’ lélekkel összetéveszti, — bár, mint mondám, ezek ép állapotban , harmóniában vannak, és ebben fénylik az isteni főmüvész’ legnagyobb tökélye, — a’ lélek’ sajátjait, működéseit, a’ durva anyag’ sajátai, és tulajdonaiból lehozni elég merész : az illyen sohasem gondolkodott a’ lélek’ természetéről, és ennek a’ test’ tehetségeit túlszárnyaló tökélyeiről. Seneca elragadtatva lévén a’ fejlett emberlélek’ dicső sajátjai meggondolása által, ekkép szól : „Vesd meg, sőt kerüld a’ nép’aljas tömegét, és szemléld tenmagadat ; magadban a’legnagyobb színházra találsz. A' lélek ha nagy, magánál nagyobbra nem talál.“ Ha mi is ezt teszszük, soha lelkünk’ természetéről nagy föllelkesedés nélkül nem gondolkodhatunk. Ez a’ csodás valami az ő számlálhatlan fogalmaival, eszméivel s eszményeivel, mik a’mi gyönyörűségeink; emlékezőtehetségünkkel, mellynek kincsei el nem töröltetnek, zavarba nem jönek, és szüntelen öregbülnek. Ítéleteivel, mellyek fejtik a’ világ’ rejtelmeit, fölemelkednek a’ fölényig, és ezt még a’ fényfelhők’ csillagai napjain túl is fölkeresik, ’s utól érik ; képzelmével, melly egyik égsarktól a’ másikig, — a’ világosság*