Toldy Ferenc: Verseghy Ferencz költeményei (Budapest, 1865)
Előszó
IV ELŐSZÓ. házában mint — nevezetten, s mégis üldözött — „magyar hárfás“! Éhez járúlt azon idegenség, melylyel ellene, mint nyelvészetünk megvesztegetése ellen, az irodalom viseltetett, s mely miatt valódi, különösen költői, érdemei iránt is, kebelét hidegen elzárta, úgy, hogy valamint ott a papért, úgy itt a nyelvészért, a költőnek kellett lakolnia *). Valóban, történeti igazságot szolgáltatunk, ha Verseghy Ferencz költeményeit összegyűjtve, végre valahára atyjok neve alatt közrebocsátjuk, s ekép a nemzet öntudatába visszaiktatjuk ; míg másfelül költészetünkkel teszünk jót, ha azt a sok életrevalót, szépet, vidámat, zengelmest és tartalmast új életre támasztjuk. Az eredetiség dolgát Verseghy és kortársai — mint a németek Hagedorn idejében — nem igen szigorúan vették volt : ott franczia, itt német motívumokra akadunk széleiben ; s ahol emlékezetünk nem istápol is, hajlandók vagyunk ilyeket feltenni, de Verseghy nem fordított, még ahol eredetidre *) Annyira igazak Sághy Sándor panaszos szavai : „Általjában e közhasznú munkák akárkinek is literatúrai érdemet és nagy hírt szerezhettek volna, ha másnak, s nem a pesti nyelvbajnokkal *) öszvekapott Verseghynek tollábúl származtanak volna; ö, ellenségeinek előítélete szerint, mint némely megátkozott föld, nem teremhetett már egyebet töviseknél és bojtorjánoknál!“ Verseghy Ferencz Maradv. és Élete, 1821. 1) Révaival.