Északi rokonaink. A Magyar-Finn és a Magyar-Észt Társaság közleményei 4. (1941)
Karafiáth Jenő: Emlékezés
EMLÉKEZÉS. Irta: dr. Karafiáth Jenő Budapest székesfőváros főpolgármestere, m. kir. titkos tanácsos és elmondta a finn nemzeti ünnepen rendezett Sibelius-estén 1940 dec. 6-án. Amikor a jégkorszak végén a mérföldes vastagságú jégpáncél megindult és irdatlan tömegével végigszántotta a földgolyónak talán épp azt a részét, ahol ma Suomi terül el, a féktelenségükben tobzódó elemek rombolása a legborzalmasabb tökéletességig fokozódott. A gránitsziklaalapzatot tükörsimára csiszolva, kőtalapzat nehezen megbontható részeit mederszerűen kivájva, titáni erővel sodródott tovább ez a mindent megdermesztő végeláthatatlan jégpáncél, hogy egyszer mégis a végtelenségbe olvadjon a földgolyóra forrón tűző nap hevében. A finn lélek is épp úgy, mint a világ végéig elpusztíthatatlannak vélt jégtakaró alatt szüntelenül csak, az örökké melegítő napfényre vágyakozó gránitszikla, az idők legvészesebben dúló forgatagában rendíthetetlen és törhetetlen keménységgel állt ellen a sors szakadatlanul visszatérő csapásainak, mert örökké élt benne a hit, a világot melegítő napfény, a felszabadulás, a szabadság utáni vágyakozás. Ez a gránitszikla mutatta meg őseréjét abban az áttörhetetlen összetartásban, amikor egyetlen jajkiáltás, egyetlen elégedetlenkedő zokszó sem hangzott el az ország sorsát intéző hazafiak ellen, akik a sorsdöntően komoly kérdésekben — minden népszerűséget félrevetve — cselekedtek és abban a csodaszerűen felbonthatatlan sorsközösségi érzésben, amikor csak egynéhány, járni sem tudó aggastyán maradt vissza az idegen lobogó alá került és soha meg nem tagadott szülőföldön. És ugyancsak ez a hatalmas, világot bilincselő őserő, a finn lélek csodálatos nagyszerűsége, jelentkezik abban a különleges zenei kultúrában is, amellyel Sibelius mester ajándékozta meg az örök értékeket csak tisztelni és megbecsülni tudó művelt világot. Jellegzetes motívumai mintha mindig a Kalevala hőseihez térnének vissza és mintha minden más muzsikától elütő, örökéletű mesterműveiben szinte tudatalatti megsejtéssel csendülne fel az őstermészet gyönyörű szimfóniája, melyhez hasonló hivő erőt csak Klallen-Kallela nagyszerű Kalevala-képei és Leino Eino Etelkadalai tükröznek vissza. Valamikor a véget nem érően hosszadalmas háborúk borzalmas veszteségei után, 1694—96 között szörnyű éhínség sújtotta Suomit. Népességének csaknem egyharmada pusztult el az emberi fájdalom súlyától roskadó keserves esztendők leforgása alatt. De a finn nemzet ezt a legnagyobb sorscsapást is épp oly könnyedén heverte ki, mint a többi szörnyűséges megpróbáltatást, mert a napsugár után örök kétig vágyakozó gránitszikla mindig erősebbnek bizonyult a jégpáncélnál.