Figyelő, 1871. január-december (1. évfolyam, 1-48. szám)
1871-04-08 / 18. szám
“2 of) FIGYELŐ tetőpontját. A boldog Sirázban rózsák és fülemilék között zengő Hafiz halhatatlan szerelmi dalait, melyeknek a későbbi idők mystikus értelmet tulajdonítottak, noha költeményei nem egyebek, mint a bachantius és erotikus lelkesültség kitörései. Az ötödik korszak a persa költészet hanyatlását jelezi. Utolsó nagy költő: Dzsámi, s remek műve a bibliai tárgyú Josuf és Zulejka. A persa költészet derült oldalát szükségtelen fejtegetnem. A persa irány leghűbb utánzói, mondhatni, majmolói a törökök, kik azonban önálló műveket felmutatni nem képesek. Legnevezetesb lyrikusaik: Báki és Furuli. Nyűgat költészetén kevésbé észlelhető az égalj hatása. A tüzetesb vizsgálat nagy tért igényelne, azért itt csakis a kifejlett olasz, angol, spanyol, francia és német költészet főbb alakjainak jellemzésére fogok kiterjeszkedni. Nyűgat újabbkori költészetének alapját Görögországban kell keresnünk, s feladatának megoldását Hegel következőleg jellemzi: „Görögország örökké derült egy volt az, hol az emberi szellem a természet erők nyomasztó befolyása, a világi és szellemi despotismus alól, mely alatt Kelet eltompulva nyögött, fölszabadítá magát és szellemi individualitásának öntudatára ébredt. Az embereknek a természettől és sorstól függése által fölsarjazott ugyan a vallás, melynek magvai Keletről hozattak át, de a hagyomány mindinkább veszít tekintélyéből. A görög szellem a Keletről nyert vallási fogalmakat saját, szabadabb nézetei szerint alakítja át, s az indusok és egyptusiak természet isteneit emberi alakba öltözteti.“ Keleten és északon a lélek mintegy elkívánkozik a föld sárgolyójáról; mindent képes eltűrni, hogy Brahma bölcsőse lehessen; mindent képes véghezvinni, hogy dicsőítve a bárd által, halála után végtelen űrben ködös felhőkön szállhasson. Nyűgat boldogságát a földön keresi, Tempe boldog völgyeiből, Arkadia árnyas lugosaiból nem kívánkozik el; mi fölzavará azok eszmemenetét, a természet vallást tetszése szerint alakítja át; isteneit a földre hozza, emberi alakot ad nekik, mert az ember nem ismer tökéletesebbet önmagánál, ily istenekkel népesül meg a táj, s az ember leborul önmaga előtt. E forrásból, a teljhatalmú eljárásból merített az ujjabb kor, de működésén még egy más, egy hatalmasabb befolyás észlelhető: a kereszténység. Olaszország nyugat legdélibb része, kelethez közelítvén, rokon azzal égalj és költészet tekintetében. Az a vélemény, melyet Petrarca vallott, hogy az olasz költészet a rómainak folytatása, rég meg van ugyan döntve, de a rokonság mégis nagyon szembeötlő a két irodalom között. Horac komoly, mély emberismeretéhez méltó szellem Dante, Virgil méla andalgásaihoz Laura szerelmi dalnoka: Petrarca. A provencali lyrikusok által élesztett első korszakot többnyire szerelmi rajongások töltik be. E korszakban egy fényes elme tűnt fel, mely hivatva volt kimutatni az irányt, s átalakítani az olasz költészetet. Dante meteor volt, melyhez hasonló tünemény nem mutatkozott többé. Utódai nem bírták követni, igen magasan lebegett. E magasságban egyedül maradva, oly helyet foglalt el az olasz költészetben, mint Shakespeare az angol drámában, vagy Moliére a francia vígjátékban. Dantéban a szenvedélyes, forró vérű olaszra ismerünk. A kilenc éves Dantét a nyolc éves Beatrice szerelemre gyulasztja. E szerelem ad bájt és zománcot a „vita nuová“-nak. Beatrice Bárdi lovaghoz megy nőül ; a költő a „Divina Comédiában“ örökíti meg kedvesét. E műben a theologiai és philosophiai kérdések mély értelmű fejtegetése mellett a tisztult szerelem is megjelenik Beatrice vonzó alakjában. Nem ama ledér szerelem ez, melyet Folengo, Grazziani, Marini, Boccacio műveiben találunk: e szerelem isteni jelleget ölt magára s elhomályosítja Tasso-ét, Petrarca-ét. A második korszakot Petrarca szerelmi dalai jelzik. Boccacio megkedvelted a novellát. A harmadik korszak élén Tasso az olaszok legkedveltebb dalnoka áll; az anyanyelv legédesebb hangjait pendíti meg. Romantikus természete és az őskor bámulata közötti habozását a „Jerusalemme liberata“ tünteti föl leginkább. Ereje a szerelem bájainak festésében, a játszi ábrándozásban rejlik, mi nála a vallásos ascetismusig fokozódik. A dráma és vígjáték e korban nem egyéb a régiek hideg utánzásánál; sikeresben virágzik a népies commoedia, melynek tartalmát a költő határozta meg, de a dialog teljesen a színészre volt bízva. A negyedik korszak az olasz költészet hanyatlásának kezdete. A romlott ízlés tetőpontján Marini áll; ledér irálya a szójáték, metaphora, ellentét és hasonképek egész halmazával mintája lett a dagályt és lágyságot hajhászó utánzóknak, kik közül az ízléstelenséget Achilline és Petri az esztelenségig vitték. Az idyll, allegória, pastoral kora volt ez ; csupa kép, csupa virág, csupa lyrai áradozás. Chiabrara újjá akarta teremteni a költészetet, Pindárt és Anakreont választván mintá