Figyelő, 1871. január-december (1. évfolyam, 1-48. szám)
1871-08-01 / 29. szám
338 FIGYELŐ lesz többé-kevésbé csak mesterségnek tekinteni, habár örömest elismeri is, hogy ez a perspectívában, világításban és színezésben nagy tökélyre emelkedhetik ? A legtöbb laiás olvasónak bizonynyal már is ayakán lebegett a szó, hogy hiszen e megkülönböztetés hasztalan, sőt inkább káros; a művészetben idealismust s realismust egyesiteni szükséges. Az újabb theologok s philosophok e kedvelt egyeztető törekvése, mely csak azon egy ingatag alappal bir, hogy a természetben s emberéletben merev határok nem léteznek, a gondolattest tömegnél már csak könnyűsége miatt is igen terjed. Azonban könnyen átlátható, hogy a fentebb említett különbséget az iskolák s tanulmányok egyátalában nem, a korszellem csak is igen kevéssé képes létrehozni, hanem hogy magukban az egyes egyének kedélyében s gondolkozásmódjában van meg a lényeges különbség, mely szerint az egyik inkább magasra törő phantasiájának vagy kedélybensőségének keres táplálékot, a másik ellenben a szép harmóniában és szorgalmas munkában találja gyönyörét. A szép meghatározása s a tudományos aesthetica valóban lehetetlen addig, mig e lényeges psychologiai alapra nem megyünk vissza s mig a theologok s philosophok példája szerint amaz erőltetett gondolategységet hajhászszuk, a mely valóban csak gondolkozásnélküliségben állhat. Úgy hiszem, hogy a fentebbiek után senki sem kételkedhetik többé a felett, hogy e sorok írója a realismus teljes jogosultságát elismeri s azt az idealismus szolgálatába nem akarja vonni. Mindamellett lehetetlen a realismus fejlődését tisztán az egyéni érzelem önkényére bízni, mivel az modorossággá s naturalismussá sokkal hamarabb fajulhat, mint az idealismus az ellenkező hibába. A ki tudja, mily hamar semmisültek meg a classikus kor festői iskolái, mint lettek azoknak tanítványai az egyes részek szolgai utánzása miatt önállótlanokká, a ki ismeri a jelen szokásos modort, hol egy véletlenül ellesett ,,motivum hoz igyekszik a festő és szobrász eszmét találni, hol a compositiót oly gyakran változtatják meg a szín és világhatás miatt: abban méltán aggodalom támadhat, hogy a természet utánzása s részletes ismerése dacára egy újabb barock irány létrejövetele nem tartozik a lehetetlenségek közé. Ha visszaemlékezünk, mily tiszteletben részesültek egykor s épen a classikus művészek hazájában Bernini szobra, Lanfranco, Guercino s mások képei, úgy már ebben elég alapot találunk a kételyre korunk ítéletének absolut érvénye ellen, s még inkább, ha valaki fáradságot vesz magának Rethel és Cornelius hasontárgyu képeit a bizonynyal tehetséges és motívumokban amazoknál gazdagabb Kaulbach hasontárgyu műveivel s ennek compositióit ismét a szintén tehetséges Dóré rajzaival hasonlítani össze. Mily különbség is csak is néhány évtized alatt. S igy folytathatnék végtelenül, ha a példák nem volnának oly gyűlöletesek. Még csak egyet. Gondolja meg bárki is, mily nehéz leend csak egypár évtized múlva is, midőn a photographia s a lelki érzelmeket részletekre felboncoló psychologia kifejlődik, midőn a már oly nagy tökélyü mineral-színek vegyülete még varázslóbb leend, midőn végre a tettdús életben a cselekvények oly annyira felkeltik a figyelmet magok iránt, mily nehéz leend ekkor a művésznek s különösen a megrendelés után dolgozó művésznek jobb tudatát s érzelmét — ha ugyan ez is el nem hall érvényesíteni? A festészet sokoldalúságát nincs senki ki melegebben üdvözölné, mint én, s a stylisticus irány hanyatlását is a korszellem kívánalmaként kell tekintenem. Azonban ez nemcsak nem zárja ki, sőt inkább követeli, hogy a realisticus irány erkölcsi mélysége s komolysága biztosítva legyen, s e kívánat jogosnak fog tetszeni bizonynyal még azok előtt is, kik csak a természet utánzásában látják a festészet üdvét. Hogy a Correggioféle ecclecticai recept itt semmit sem használ, magától érthető. Én azonban még ama meggyőződésben is vagyok, hogy a természeti modellek s a classicusok utánzása sem tanít eléggé. Csak az lesz képes a természetet megérteni, ki tudattal és pedig tudományos tudattal bir róla, s ismeretes a szakértők előtt, mily kevés fontossággal bír a teremtő szellemre (az ízlésről természetesen nem szólok) az antikok s a nagy olaszok másolása is. Bármily fontos is a classicus mesterek tanulmányozása, a festészet fejlődésének ismerete múlhatatlanul szükséges az ítéleterő s önálló gondolkozásmód ama fokának kifejlésére, mely nélkül a realizmust veszélytelennek nem gondolhatjuk. Nagy szellemek nem születtek készen soha, s nem születnek ma sem. Michelangelo 12 évig anatómiát tanult, Raphael minden elődjének modorába igyekezett magát beérni s holta napjáig új utakat kísérlett meg a technicában. Korunk sok előítélete közül egy az is, hogy a művészeti szellemet — hasonlóan a költészethez — kiirtja a tudomány. Ellenkezőleg: Míg a művészet csak a phantasticus tárgyakban