Figyelő, 1872. január-december (2. évfolyam, 1-52. szám)
1872-06-30 / 26. szám
362 FIGYELŐ. születésekor költője lelkében vajúdott ? Egy alföldi csárda romjairól szól, tárgya tehát népi, hazai; alakjai vegyesek, amennyiben szegény legény, üveges zsidó, drótos-tót stb. látogatják; — de a hazai tárgy és a honi alakok mellett ott van az egyetemes eszme, a múlandóság eszméje, ott van a merész fordulattal alkalmazott kibékülés eszméje, mely harmóniát létesít s a fölvett tárgy körrajzai egy magasabb, átalánosabb gondolattal olvadnak össze, mely közös — az egész emberiségé. Ép igy a festő. Ha egy elhagyatott, puszta, vigasztalan tájat fest, hol emberi létnek nyoma sincs, célja nem lehet az, hogy egyedül csupasz ormokat, sárga fövenytengert láttasson, neki egy teljesen elhagyatott ember érzelmi világát kell festenie, ki ama sivár tájak szemléletébe merül sötét tekintetével. Ha művész, így fogja festeni. Ezt nevezem én a művészet cosmopolitismusának, s ha lenne több erőm , több erővel küzdenék mellette — ellene soha! A nemzeti jelleg, vagy, ha úgy tetszik, styl, mindig összefér e cosmopolitismussal. A nemzeti styl szabályai uralják a költőt: követnie kell azokat. Nem szolgailag, de mégis bizonyos kényszerűséggel. Shakspeare Rómeóban is, Coriolánban is csak angol, de azért ki fogja vitatni e tragédiák átalános és örök becsét ? A szláv Lermontoff és Puskin kedvesek egész nyugaton, Európában és Amerikában . Firduzit és Hafizt ismeri az egész műveit világ. Midőn én a cosmopolitismust, mint haladási vívmányt mertem fölemliteni, nem tettem ok és alap nélkül, mert csakugyan haladásnak, és pedig józan haladásnak gondolom azt. A kor megváltozott s nekünk ki kell bontakoznunk amaz elszigeteltségből, melyben eddig éltünk: simulnunk kell az időszak szelleméhez, mely összébb hozza a nemzeteket s közkincssé akarja tenni a művészeteket. A művésznek teljes szabadsága van, de a művészetnek törvényei vannak. Ha a művészet törvényei azt igénylik, hogy a hamar múlót, a napokhoz ékelt cicomát, a szenvelgést vetkezzük le magunkról, hogy a múzsát ne vigyük ki a piacra rikoltozni, ne büzhödt pincékbe korteskedni, ha ezt igénylik a művészet törvényei s mi legalább némileg is eleget akarunk tenni ez igényeknek — nem veheti tőlünk senki rész néven. Törekvés s talán nagyon is kevesek törekvése az egész, mert kivitelről, diadalról ez idő szerint szó sem lehet. Elmondom, hogy miért nem lehet. A „Fővárosi Lapok“ szerint minden irodalom annyit ér, amennyire a nemzeti élet és szellem tüköre. Erre én azt mondom, hogy akkor a jelen idő irodalmának teljesen politikainak kellene lenni, amennyiben nemzeti élet és szellem egykép politikai jelleget öltöttek magukra. A pártharcok izgatottsága és elkeseredettsége beférkőzött a társas életbe, jóformán megmételyezte azt; megszűnt az idő, hogy különbséget tudjanak tenni az elvi ember és a társas lény között; a nép is politizál, korteskedik — egyesek vezetése alatt, kik mint puszta eszközzel bánnak vele, demoralizálva van; a szépirodalom régibb tagjai beálltak buja politikusoknak, s ha jó verseket tudtak valaha csinálni, most csinálnak rész politikai költeményeket, kortesdalokat, — ha jó regényeket, vagy beszélyeket írtak valaha: most írnak szenvedélyes vezércikkeket s röpiratokat a pártok érdekében; e láz mind tovább terjed s átcsap a kritikai térre is. Gyulai Pál — mint akadémiai bíráló — baloldali eszméket lát P. Szathmáry Károly egyik drámájában, az „Ellenőr“ jobboldali kortesfrázisokkal vádolja Rákossi „Színre szintijét, s ez így megy tovább . . . folytonos láncolatban . . . meg nem szakadva. Tudom, hogy a nemzeti élet és szellem, mint fogalmak, nincsenek e politikai pártküzdelemtől forró, rövid életű napoknak rögeihez kötve, csak azt akartam jelezni, hogy minő értékes és maradandó műveket termelne az irodalom, ha minden időben tükre lenne a nemzeti életnek és szellemnek. Bár elfogultnak és egyoldalúnak látszassam , szívesen vallom be, hogy mindig bizal-l masabb vagyok az átalános és maradandó, mint az időleges és múló iránt; forróbb előszeretettel csüggök az egyetemesen, mint a részlegesen, jobban óhajtom az örök emberit, mint a korlátok közé szorított s fajszerüleg nemzetit. De Madách „Ember tragédiá“-ja után — melynél cosmopolitikusabb költői művet nem tud felmutatni a magyar irodalom — visszatérni oly korhoz, mely úgyszólván szolgailag hódolt a túlvitt patriotismusnak s erénynyé tette annak minden kinövését és hibáját: — nem szabad, nem lehet. Törekedni kell egy jobb és biztosabb cél felé. Kiki tehetsége és ereje szerint munkálkodik; a netáni tévedéseket mindig ki lehet menteni oly korban, mint nálunk a jelenlegi. A közönséget magával ragadta a politikai élet áramlata. Ízlése (ezt minden habozás nél)