Figyelő, 1874. január-december (4. évfolyam, 1-52. szám)
1874-09-27 / 39. szám
458 vődjünk semmiképen a modern Európa újabb vívmányaival. Ez lenne összes bajaink között a legkártékonyabb. S már azon percben, amelyben a nemzet erővel elszakadna az európai eszme-közösségtől, gondoskodnia kellene egyszersmind fejfájának sirkzatáról is. A népek közösségben élnek , eszméket és érzelmeket adnak egymásnak kölcsönösen. Az emberiség egyetemes haladásának föltétele ez. Általánosságban szerencse: szerencsétlenségére csak azon népnek változik, amelynek elég önállósága nincsen, hogy saját egyedi jellemének gondos őre és tántorultatlan védője legyen, amely sokszor elég gyönge, sokszor elég könnyelmű az idegen vonásokat fölvenni és velük tetszelegni, így lassan-lassan szellemileg és erkölcsileg átalakulva elfajulni. A magyar nemzet sajnosan, fájdalmasan tapasztalta úgy az egyik esetet, valamint a másodikat. Irodalma a XVIII-dik század első felében kiszakadt az európai eszme-közösségből, és ezt a korszakot az irodalomtörténet ,a hanyatlás idejének jegyezte be. Míg Franciaországban Voltaire, Y. T. Rousseau, Diderots d’Alembert működött, Németországban Lessing és Wieland munkálkodott , addig nálunk harmadrendű tehetségek arattak koszorúkat. Arattak? Dehogy ! Az idő ép oly satnya, meddő volt, mint maga az irodalom. Más viszonyok között talán Faludi és b. Amadé is tartalmasabb műveket alkot. Ha egész nemzet elismerő tapsa lelkesíti őket : talán magasra emelkednek, mig így alig váltak ki egy fejjel a közönség köréből. Lelketlenséggel találkoztak; a főnemesség már ekkor elkorcsosulásának meredélyén sebesen sikamlott alá ; a nemesség gazdag része meggondolás nélkül rohant lidérc fények után az örvénybe ; csak a nemesség szegény része és az alsó osztály hallgatta énekeket. így szakadt el irodalmunk, igy szigetelődött el mindinkább az európai eszme-közösségtől; igy fajult el nemzetünk, igy vetkőzött ki mindinkább saját egyedi jellegéből. FIGYELŐ. Az irodalmi újraébredés új életet keltett a társadalomban is. Irodalmunk megmagyarosodott, nemzeti irányt vallott: minden politikai és társadalmi tényünk ez iránynak hódolt. S ma hogy állunk? A mai idő jellemző vonása a kétely és anyagiasság. Az önérdek személyes istenségre emeltetett, amelyhez kevés kivétellel mindenki áldozni jár. S milyen irodalmunk? Hű tükre, igaz képe, kifejezője az időnek. A részletezést elhagyjuk. Gondolkozzék az értelmes olvasóközönség, gondolkozzék az ifjúság! Talán ideje volna visszafordulni a meredélyen s üdvös talajon dolgozni. Justus. A LEGÚJABB ANGOL REGÉNYIRODALOM. IV. Az angol társadalmi és erkölcsi regény. A mai angol szépirodalom jobb erői előszeretettel festik a valódi életet, az erkölcsöket, a kis városok és falvak életét erkölcseivel, s kivétel nélkül ama dicséretes szándékkal, hogy a vetés közt reá mutassanak a konkolyra, s ha lehet, ki is irtsák. E realisztikus, de valódi nemzeti iskola élén, melyet kiválóan társadalmi és erkölcsi regénynek szoktak nevezni, egy nő áll, kihasonlíthatlan termékeit Eliot György — férfi álnév — alatt teszi közzé. A szerző pályafutása ép azon időbe esik, midőn a parancsoló divat akar elbeszéléseket írni, s ez idő némely tekintetben előnyére, némely tekintetben pedig hátrányára volt. Nagy mértékben bírja a regényköltőnél megkivántató tulajdonságokat, de hibái is vannak. És pedig legelőször is, véleményünk szerint, téved elbeszéléseinek megválasztásában, melyek mind: fájdalmas, kínos, bánatos természetűek. Ezzel nem akarjuk azt mondani, mintha a fájdalom és aggodalom a költészetből ki volnának zárva, hanem nem kell olyannyira kiváló helyet elfoglalniok. Eliot György regényeiben a kétely, nyomor és kína tragikus imponáló nevével vonatnak be,ami pedig nem minden körülmények közt állhat meg. Először is maga a szereplő egyének társadalmi állása is némi jelentőséggel bír. Egy szegény leányka sorsa, végzetes halála ép oly szomorú és csodálatraméltó lehet, mint Mária