Figyelő, 1875. január-december (5. évfolyam, 1-52. szám)
1875-05-23 / 21. szám
FIGYELŐ, hogy az itt követendő arany középutat még most megtalálni nem lehet. A nagyságok teljesen hiányoznak, a legkedélyesebb középszerűség járja minden irányban és megvan írva, sőt ha szükséges, minden percben bebizonyítható, hogy az ily zenésztársaság nagyon is rabja az egymásra való irigykedésnek. Ki fog itt igazságot szolgáltatni ? s melyik műitész nem fog idegenkedni oly vállalattól, mely nemesebb tárgy híján, csak kicsinydetességekre és személyeskedésekre szorítkozik ? Tapasztaltuk is, hogy akik egykor annyi hévvel karolták fel a zeneirodalmat és léptek a zenestészeti pályára, mind visszavonultak, s napjainkban nincs egyetlen író is, aki majdnem kizárólagosan csak a zenének szentelhetné munkásságát, így tehát e tér még most is műveletlen , s alig lehet kilátásunk arra, hogy itt egyhamar kedvező fordulat következzék be. A zenészek nem sokat törődnek a kritikával, és az utóbbival foglalkozók nagyrészt oly iskolához tartoznak, mely valóban teljesen feljogosítja a zenészeket a közönyre, melylyel a magyarul írott malaszt irányában viseltetnek. Egekig emelő dicséret vagy merő tagadás; ez az, mi a mostani kritikát jellemzi. Irányadó s minden részletről felvilágosítást nyújtó, valamint szerényen okadatoló s érvek alapján buzdító bírálat valóban csak minél ritkábban találkozik. De van aztán egy neme a bírálatnak, mely zenénk nagy szerencsétlenségére, fájdalom nálunk is harapózni kezd. E sajátságos kritika jellemzésére, személy és hely megnevezése nélkül, (miből láthatni, hogy sem személyeskedni, sem izetlenkedni nem akarunk) bemutatunk egy töredéket Thomas „Mignon“ című dalművének bírálatából, mely a múlt évben látott napvilágot. A jelentés kezdetén hangsúlyozva találjuk, hogy Thomas nem valami zeneóriás, hogy instrumentációja nem ragyogtat új színeket, de következik aztán szóról-szóra, — „de zenekara sehol sem üres, szegényes, minden a maga helyén van, s midőn Meyerbeer példájára néha csak egyetlen hangszerrel kíséri az éneket, az is mindannyiszor a helyzet által indokolva van. És ami ez operájában is kiválóan rokonszenves: zenéje elejétől végig tiszta francia nemzeties, s e szóban a hatás nagy varázsereje fekszik, az egységes stíl némileg pótolja az individuális zenejellem hiányát Thomasban. A szöveggel szemközt elnézőknek kell lennünk. Bajos is volna Göthe személyess: egy operában Göthéhez méltón jellemezni akarni, így nem lehet csodálni, hogy Vilmosban nem annyira a philosof tett- és tapasztalás utáni vágyát, a szellemi és testi erő túlpezsgésének nyilatkozatát, mint inkább az iskola porát csak imént lerázott, nemes szivű diák kalandszomját látjuk. Mignon és Lothario sentimentalismusa kissé kirívó színekkel van festve. Philene meg valóságos cocotte jön. Hiába a zenei jellemfestés vajmi nehéz dolog, s a Wagner-féle detail-festés nem kenyere a franciának ; valljuk be, a németek s többi nemzetek is inkább Wagner geniális zeneeszméiért lelkesülnek, nem is igen sejtve, mi minden rejlik a Wagner talányszerű kólafejei mögött; de hol is az a színházlátogató, még ha végzett philosophus is, ki fölismeri, hogy Tristán és Izolde nem egyéb, mint Schopenhauer bölcsészeti rendszere kotára letéve?“ Tudni kell, hogy e jelentés írója már huzamos idő óta foglalkozik zenekritikával s nem befolyás nélkül; mindazáltal az egész hangszerelés jellemzésére csak azt az eredményt tudja felhozni, hogy Thomas Meyerbeer példájára néha csak egyetlen hangszerrel kíséri az éneket. Valóban szomorú eredmény, mely még szomorúbb következtetésre jogosít bennünket bíráló zeneszerzői képessége irányában. Ez egészen másodrendű, sőt teljesen alárendelt dolog. Meyerbeer előtt már többen használták azegyhangú kíséretet, hogy másokat ne említsünk, Rossini s még előtte Mozart, s azóta még számosan. De különösebb és helytelenebb már ennél is a következő passus : „és a mi ez operájában is kiválóan rokonszenves : zenéje elejétől végig tiszta francia nemzeties, s e szóban, (halljuk ! !) a hatás nagy varázsereje fekszik, az egységes stíl némileg pótolja az individuális zenejellem hiányát Thomasban.“ Tehát franciás, és még sincs benne individuális zenejellem, nincs declamátió, nincs drámaiság; és dacára annak, hogy egységes stíl uralt benne, dallamai még sincsenek összefüggésben, mert a detail-festés nem kenyere a franciának! Tehát kérdjük, a de- 243