Figyelő, 1876. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1876-05-28 / 22. szám

MEGJELENIK minden VASÁRNAP. Előfizetési díj: Egész évre . 8 frt. Félévre . . . 4 „ Évnegyedre . 2 „­­.---------------------------4 FIGYELŐ. IRODALMI, SZÍ­PMŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI HETILAP. Felelős szerkesztő : ÁBRÁNYI EMIL,. 1-----------------------­SZERKESZTŐSÉG : Hal-tér 4. sz. N­­em. Kiadó-hivatal: AIGNER LAJOS könyvkereskedésében, váci utca 18. szám.­­----------------------* VI ÉVFOLYAM. BUDAPEST, 1876. MÁJUS 28. 22. SZÁUL Tartalom: Winckelmann jelentősége a classica-ar­­cheologia­ és a műtörténelemre nézve. Dr. Baszel Aurél­tól. — Az utolsó ember. Gáspár Imrétől. — Kisfa­ludy „Mohács"-a. S­z. I.-től.­­ Történelmi hűség a drá­mában. U. B.-tól. — Nemzeti színház. Egy királynő sze­relme. — Tárca: Dalok egy nőhöz. Ábrányi Emiltől. Mindenféle. Winckelmann jelentősége a classica-archaeo­­logia­ és a műtörténelemre nézve. in. Hasonlóan mint Michelangelo megbírálásánál nyilatkozik Winckelmann keresztény tárgyak mű­vészi feldolgozásáról is. Nála az ókor mindenben az absolut mérvadó. Nem helyesli, hogy az újabb művészek az istent nem mint a görögök Zeusz, erőteljes férfi alakjá­ban, hanem mint őszt ábrázolják s azt hiszi, hogy az amazon főket az uj korban a szent szüzek ábrá­zolására lehetne használni; végre hogy a Krisztus főknél a görög hősök alakjait kellene mintaképül használni. De hova vezetnének — kérdjük — Winckelmann eme tanácsai? Arra, hogy megtagad­nék saját legbensőbb életünket, s utánoznék az ide­gent, a­mi legegyenesebb út arra, hogy a művé­szet üressé, holttá váljék. Mert tanulni kell ugyan az idegentől, és a görög művészet e tekintetben a nemzeti művészekre nézve mindig oly nagy fontos­­ságú lesz, mint a minő a görög műveltség általá­ban összes modern szellemi életünkre, de a nemzeti művészet virágzásának legelső feltétele mégis az, hogy hű maradjon a nemzet életéhez és a nép legbensőbb igaz érzelmének teljes és sikerült kifejezést adjon. S épen itt találkozunk a Winckelmann nézetei által előidézett iránynak ama sajátságával, hogy az el­mélyedve a felélesztett ókori művészet szépségébe, a kereszténység új eszmevilágától idegenkedik és annak jogosultságát nem ismeri el. Mert ha e keresztény, az antik mellett is jogosultsággal bíró világnézetet kellőleg méltatja, nem kívánhatta volna, hogy a kereszténység istenét mint egy hellen Zeust, Krisztust mint egy antik hőst ábrázolják, valamint bizonyos, hogy Michelangelot is máskép ítéli meg, ha az a­szövetség szellemébe elmélyedni tudott volna. Ne feledjük azonban, hogy ez ítéletünket száz évvel későbbi idő álláspontjáról hozzuk meg; míg t. i. Winckelmann idejében a középkor költé­szetét és művészetét barbarismusnak tekintették, mi ezt most, miután kellőleg tanulmányoztuk és mél­tattuk, jelesnek és fontosnak tartjuk és bátran az ókori művészet mellé állítjuk. E mélyebb isme­retünknek elkerülhetlen következménye lett, hogy ítéletünk a művészet fölött ez által tetemes módo­sulást szenvedett. És elvégre is a görög művésze­tet, bármennyire képezze is magát rajta minden más művészet, absolut tökéletesnek tartani és úgy nem lehet, mint azon eszméket, a melyeknek kifo­lyásából eredt. A görög művészet fő jellemvonását tehát Winckelmann teljesen, a legnagyobb mélység és igazsággal felismerte s ő volt egyszersmind az is, a ki a műtudományban a történeti fejlődés eszmé­jének érvényt szerezni tudott és ez által minden to­vábbi búvárlatuak alapját vetette meg. Azt ugyan, hogy e műemlékek egész tömegét egy rend­szeres fejlődési sorozatba állítsa össze, nem kísér­lette meg, de nem kísérte azt meg a mai napig még senki; sőt az sem tagadható, hogy az anya­got, a­mit ő a művészet és annak fejlődéstörténe­tére nézve összegyűjtött, az újabb archaeologiai művekben teljesebben és szigorúbb ítészeti elküilön­­zésben lehet feltalálni, azonban felette fontosak és nem múló jelentőségűek az egyes korszakok álta­lános jellemzése s különösen a görög művészet virágkorának jellemzése. Négy korszakot különböz­tet meg u. m.: az ósdit v. régi műizlés korát, mely Phidiasig tart, azután Phidias nagy és nemes ízlését, továbbá a szép ízlés korát, mely inkább a tetszetőségre és külső csínra igyekszik s melyet a szobrászok közt Praxiteles, a festők közt Apelles képvisel, s végül Nagy Sándor idejétől kezdve az utánzók korát. Az első korszakot, az őskori ízlés időszakát, melyben még mind az alakok, mind azok állásai szegletesek, merevek, sajátságos erede­tiségében ugyan elég jellemzően ismerteti­k, és igen helyesen kimutatja, hogy épen e kemény, határozott vonásokra volt szükség, hogy azokból a tökéletes ízlés szabadabb életteljes vonásai kifej­lődhessenek, azonban mégis e korszak nála inkább csak alárendelt szerepet játszik, nincs kellőleg mél­

Next