Figyelő, 1876. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1876-05-28 / 22. szám
MEGJELENIK minden VASÁRNAP. Előfizetési díj: Egész évre . 8 frt. Félévre . . . 4 „ Évnegyedre . 2 „.---------------------------4 FIGYELŐ. IRODALMI, SZÍPMŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI HETILAP. Felelős szerkesztő : ÁBRÁNYI EMIL,. 1-----------------------SZERKESZTŐSÉG : Hal-tér 4. sz. Nem. Kiadó-hivatal: AIGNER LAJOS könyvkereskedésében, váci utca 18. szám.----------------------* VI ÉVFOLYAM. BUDAPEST, 1876. MÁJUS 28. 22. SZÁUL Tartalom: Winckelmann jelentősége a classica-archeologia és a műtörténelemre nézve. Dr. Baszel Auréltól. — Az utolsó ember. Gáspár Imrétől. — Kisfaludy „Mohács"-a. Sz. I.-től. Történelmi hűség a drámában. U. B.-tól. — Nemzeti színház. Egy királynő szerelme. — Tárca: Dalok egy nőhöz. Ábrányi Emiltől. Mindenféle. Winckelmann jelentősége a classica-archaeologia és a műtörténelemre nézve. in. Hasonlóan mint Michelangelo megbírálásánál nyilatkozik Winckelmann keresztény tárgyak művészi feldolgozásáról is. Nála az ókor mindenben az absolut mérvadó. Nem helyesli, hogy az újabb művészek az istent nem mint a görögök Zeusz, erőteljes férfi alakjában, hanem mint őszt ábrázolják s azt hiszi, hogy az amazon főket az uj korban a szent szüzek ábrázolására lehetne használni; végre hogy a Krisztus főknél a görög hősök alakjait kellene mintaképül használni. De hova vezetnének — kérdjük — Winckelmann eme tanácsai? Arra, hogy megtagadnék saját legbensőbb életünket, s utánoznék az idegent, ami legegyenesebb út arra, hogy a művészet üressé, holttá váljék. Mert tanulni kell ugyan az idegentől, és a görög művészet e tekintetben a nemzeti művészekre nézve mindig oly nagy fontosságú lesz, mint a minő a görög műveltség általában összes modern szellemi életünkre, de a nemzeti művészet virágzásának legelső feltétele mégis az, hogy hű maradjon a nemzet életéhez és a nép legbensőbb igaz érzelmének teljes és sikerült kifejezést adjon. S épen itt találkozunk a Winckelmann nézetei által előidézett iránynak ama sajátságával, hogy az elmélyedve a felélesztett ókori művészet szépségébe, a kereszténység új eszmevilágától idegenkedik és annak jogosultságát nem ismeri el. Mert ha e keresztény, az antik mellett is jogosultsággal bíró világnézetet kellőleg méltatja, nem kívánhatta volna, hogy a kereszténység istenét mint egy hellen Zeust, Krisztust mint egy antik hőst ábrázolják, valamint bizonyos, hogy Michelangelot is máskép ítéli meg, ha az aszövetség szellemébe elmélyedni tudott volna. Ne feledjük azonban, hogy ez ítéletünket száz évvel későbbi idő álláspontjáról hozzuk meg; míg t. i. Winckelmann idejében a középkor költészetét és művészetét barbarismusnak tekintették, mi ezt most, miután kellőleg tanulmányoztuk és méltattuk, jelesnek és fontosnak tartjuk és bátran az ókori művészet mellé állítjuk. E mélyebb ismeretünknek elkerülhetlen következménye lett, hogy ítéletünk a művészet fölött ez által tetemes módosulást szenvedett. És elvégre is a görög művészetet, bármennyire képezze is magát rajta minden más művészet, absolut tökéletesnek tartani és úgy nem lehet, mint azon eszméket, a melyeknek kifolyásából eredt. A görög művészet fő jellemvonását tehát Winckelmann teljesen, a legnagyobb mélység és igazsággal felismerte s ő volt egyszersmind az is, a ki a műtudományban a történeti fejlődés eszméjének érvényt szerezni tudott és ez által minden további búvárlatuak alapját vetette meg. Azt ugyan, hogy e műemlékek egész tömegét egy rendszeres fejlődési sorozatba állítsa össze, nem kísérlette meg, de nem kísérte azt meg a mai napig még senki; sőt az sem tagadható, hogy az anyagot, amit ő a művészet és annak fejlődéstörténetére nézve összegyűjtött, az újabb archaeologiai művekben teljesebben és szigorúbb ítészeti elküilönzésben lehet feltalálni, azonban felette fontosak és nem múló jelentőségűek az egyes korszakok általános jellemzése s különösen a görög művészet virágkorának jellemzése. Négy korszakot különböztet meg u. m.: az ósdit v. régi műizlés korát, mely Phidiasig tart, azután Phidias nagy és nemes ízlését, továbbá a szép ízlés korát, mely inkább a tetszetőségre és külső csínra igyekszik s melyet a szobrászok közt Praxiteles, a festők közt Apelles képvisel, s végül Nagy Sándor idejétől kezdve az utánzók korát. Az első korszakot, az őskori ízlés időszakát, melyben még mind az alakok, mind azok állásai szegletesek, merevek, sajátságos eredetiségében ugyan elég jellemzően ismertetik, és igen helyesen kimutatja, hogy épen e kemény, határozott vonásokra volt szükség, hogy azokból a tökéletes ízlés szabadabb életteljes vonásai kifejlődhessenek, azonban mégis e korszak nála inkább csak alárendelt szerepet játszik, nincs kellőleg mél