Gyóni Mátyás: A magyar nyelv görög feljegyzéses szórványemlékei - Magyar-görög tanulmányok 24. (1943)
Bevezetés
BEVEZETÉS. A magyar nyelv szórvány-nyelvemlékeinek, szórványemlékeinek, vagy még rövidebben szórványainak szoktuk nevezni az idegen nyelvű szövegekben elszórtan előforduló magyar szavakat, szókapcsolatokat, tulajdonneveket, sőt az esetleg nem is magyar, csak bizonyos tekintetben magyar vonatkozású nyelvelemeket. A magyar nyelv ilyen szórványemlékeinek négy főlelőhelyük van. Ezek: 1. arab-perzsa földrajzi munkák, 2. bizánci források, 3. nyugati kútfők és 4. hazai történeti kútfők és oklevelek. (Vö. CMOlv. V—VII. 1.) «Magyarország és a magyarság a bizánci források tükrében» (Magyar-Görög Tanulmányok 7. sz. Budapest, 1938.) c. dolgozatom végén (77—110) a IX—XVI. századi bizánci források magyar vonatkozású szórvány anyagát betűrendes gyűjteményben tettem közzé. Ez az eléggé tág célkitűzéssel összeállított onomastikon tartalmazza : a magyarságra vonatkozó népneveket (az archaizáló népneveket is), a történeti Magyarország területén élő más népek neveit, a magyar törzsek neveit, a magyar és magyar vonatkozású személyneveket, a méltóságneveket, a közneveket és a földrajzi neveket. Közli minden név valamennyi előfordulási helyét is, valamint az egyes címszók után röviden nyújtja az illető névre vonatkozó felvilágosításokat (személyeknél az időt, amikor éltek, nép- és helyneveknél pedig azt az időt, amelyre a bizánci források adatai vonatkoznak), végül adja az egyes nevek legfontosabb kézirati változatait is. Dolgozatom akkor nem akart több lenni puszta anyaggyűjteménynél. Moravcsik Gyula professzor úr ösztönzése folytán éreztem azonban az ebből az anyaggyűjtésből reám háramló kötelességet, hogy az anyagközlés után a magyar és a középgörög nyelvtörténet szempontjából a szórványokkal kapcsolatosan még szükségszerűen felmerülő munkát elvégezzem. A szórványanyag jórészével már a gyűjtemény megjelenése előtt igen régóta s azóta is nagyon kiterjedt magyar nyelvészeti irodalom foglalkozott. Ennek ellenére is a szórványok egy része megfejtetlen maradt ; más részükkel, így főként a XIII—XVI. századiakkal, nem igen foglalkoztak nyelvészeink, s a szórványok hangjelölésének pontosságával szemben is mindig több-kevesebb gyanakvás mutatkozott a legrégibb időktől napjainkig (1. pl. Vámbéry, Magyar. 39—41 ; OMOlv. VI—VII. 1. ; Laziczius Gy. : MNyTK. 65. sz. 25). A dolog természetéből folyt, hogy azoknak a magyar nyelvészeinknek és turkológiáinknak egy része, akik a szórványokkal magyar, illetőleg török nyelvészeti